A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

73.

 A szülésem előtt, napokkal hamarabb magamhoz rendeltem a szokásos Bábát de helyette, az ajtómon egy középkorú telt képű hölgy lépett be.

– Hol van a Vénasszony? – kérdezte flegmán Daemon, mellettem állva.

– Őt már elvitte az Idegen. Talán egy éve is megvan már.

– Oh, ez sajnálatos. – szóltam megsimítva nagy hasamat.

– De ne aggódjon, hercegnő! Ő volt a tanítóm! Hosszan és alaposan kitanított mindenre.

– Értem. Köszönöm. – sóhajtottam fel gondterhelten. – Most távozhat!

Mikor becsukódott mögötte az ajtó, rosszalló tekintettel néztem Daemonra.

– Nem én voltam! – védekezett rögtön.

– Pont akkor, mikor a titkot mindenáron őrizni kellett? Szerencsés véletlen... – húztam összébb a szemem.

– Ígéretet tettem és nem szegtem meg. – jelentette ki.

– És előtte?

– Rhaenyra! – szólt rám. – Vénséges vén volt már. Nem hibáztathatsz minden halálért a Hét birodalomban...

– Nem is hibáztattalak, Te kezdtél el védekezni, amit gyanúsnak találok...

Közelebb lépett és megsimította ő is hasamat.

– Ne aggódj. Minden rendben lesz! – nyugtatta idegességemet.

Ismert már jól, tudta, hogy nem ő vele van a bajom, hanem a szüléstől félek még mindig.

Kezére tettem a kezem és bólintottam.

– Szeretlek! – és csókot nyomtam ajkaira, mit szerelmes hévvel viszonzott.

Nem sokkal később mikor már elkezdődött, ami most pont lefekvési időre esett, selyem köntösömet összébb húztam hatalmas pocakom előtt, hogy hálóruhám ne látszódhasson ki, majd jó éjt puszira érkezőket, sorban beterelték. Még az iker lányokat is. Rossz érzésem úrrá lett rajtam, hogy így látnak de nem kívántam kihagyni egy estét sem.

Elsőként Jace járult elém, kinek még mindig nem csitult dühe de kötelességét sosem feledte.

– Első szülött fiam. – suttogtam neki, izzadtan és kimerülten. – Sose feledd, hogy kinek az unokája, és fia vagy. – és ahogy e mondat elhagyta számat, egy nagyobb fájás kerített hatalmába, az oszlopba vájó körmeim és görnyedt hátam jelezték intenzitását, megfeszülve kínzó érzés futott végén rajtam. Jace fájdalmam láttán megijedt és közelebb lépett. – És hogy milyen nagy dolgokra vagy hivatott... Ha bármi gond lenne... – lihegtem de Jace nem bírta ezt tovább hallgatni.

– Nem, Anyám! – ölelte át derekamat és szorított magához. – Minden rendben lesz... és ha ehhez az kell, megígérek bármit!

– Ne haragudj rá... – és Daemonra néztem.

– Igenis, Anyám. – és behunyt szemmel bólintott egyet.

Könnyem kicsordult. Milyen jó fiúkkal áldottak meg az Istenek! Lehajolva arcára puszit nyomva, fülébe suttogtam.

– Szeretlek fiam! Te vagy az örökösöm és a testvéreid között a legnagyobb. Legyen békés álmod és aludj jól!

Bólintott a fiam és másodszülöttem következett.

– Luke! Drága fiacskám! – ölelt át rögtön, így megsimítottam sötét szőke haját. – Édes álmokat kívánok! – hajoltam közelebb, amennyire bírtam. – Szeretlek! Képes vagy mindenre, mire a bátyád is!

Erre megrázta a fejét, mit kis önbecsülése végett tett. Puszija után, a legkisebb lépett hozzám, közben egy fájást gyűrtem le sikeresen.

– Kisfiam! – és miközben sötétkék szemébe néztem, jó éjszakát kívánva adtam tudtára hatalmas szeretetemet iránta.

A Baela és Rhaena egyszerre jött és pukedlizett előttem, majd nekik is kijárt a puszi és a pár a kedves szó, amit édesanyjuk is mondana. Rhaena napról napra jobban hasonlít Laenára, míg Baela külsőleg és vérmérsékletileg inkább Apjára ütött.

– Most menjetek! Reggel találkozunk és karomban tartom majd új testvéreteket.

A törpék hangjait még a folyosó visszhangozta, ahogy azon veszekedtek, hogy vajon egy újabb fiút vagy végre egy kislányt kapnak e.

Daemon végigfogta a kezem, ahogy vajúdtam és mire pirkadt, kezébe tarthatta az apró de igen erős fiút, egy sápadt kis hercegfit sötétlila szemmel és ezüstös hajjal, kit végre ő nevezhetett el és nem hagyta ki ezt a remek lehetőséget, hogy olyan nevet válasszon, mivel mindenkit de legfőképpen a zöldeket megbotránkoztathatja.

– Aegon! – mondta ki kárörvendően, mire gyengén felnevettem ezen.

Egy kiadós ágynyugalom után, teljesen visszanyertem az erőmet. Napok múltán fiaim felhők felett jártak, hogy ismét köztük vagyok és jó kedélyűen hangoskodtak evés közben, teljesen addig, míg Jace, Daemon felé nem fordult.

– Ideadnád a sót, Apám?

Kezemben megállt a villám, Daemon elsápadt, a fiúk és lányok elhallgattak, csak a legifjabb szuszogott a bölcsőjébe.

– I-igen, tessék! – nyögte megszeppenve, de mosollyal az arcán, Daemon és átnyújtott a sóval teli kis tégely.

– Köszönöm. – válaszolta Jace és teljes nyugalommal hintette meg halszeletét.

A gyerekek tanácstalanul egymásra nézve hallgatólagosan beleegyeztek ebbe a megszólításba. Innentől kezdve, fiaink a jól megérdemelt névvel illeték Daemont, aki ennél boldogabb nem is lehetett volna.