A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

33.

Vigyorogva néztem utána, majd becsuktam az ajtót és lóhalálában magamra kapkodtam a lovagló ruhámat majd a sárkányos kabátomat és a hajammal nem törődve kiszóltam.

– Szabad, Ser!

– Hercegnő! Sajnálom, hogy ily korán zavarom, de a Király azonnal látni óhajt.

Meglepődtem ezen, mert reggeli előtt még soha nem kéretett magához Apám. Nem is értem. Ha a szolgálóm most azonnal neki is állna a hajamnak, nem tudna végezni vele időre...

– Most Hercegnő! – szólt rám Ser, amikor látta, hogy elmerengtem. Bólintva és kiengedett hajjal indultam Apám szobája felé. – A trónterembe várja. – és ettől gyomorgörcs állt belém.

Bizonytalanul haladtam Ser mellett és mikor egy nagyobb levegőt vettem, hogy szóra nyissam a számat, csak annyit mondott halkan.

– Nem tudom, hercegnő! De nagyon feldúlt.

Hét pokol! Káromkodtam magamban elfehéredve. Talán megtudta, hogy... de az nem lehet... és ha mégis, nem történt semmi, és bizonyíték sincs. Feszülten húztam ki magam, és simítottam meg a ruhámat, nehogy legyen rajta egy rakoncátlan gyűrődés.

Belépve a terembe Ser követett, végig a hátam mögött állt, még akkor is, amikor Apám elé léptem, aki már ott várt és szemmel láthatóan nem volt jó kedvében. Nyugodtságot erőltettem magamra és mosolyogva köszöntöttem.

– Jó reggelt, Felség! – hajoltam meg.

– Hol voltál az este Rhaenyra? – kérdezte, viszont köszönés helyett.

– A szobámban aludtam, Apám.

– Ne hazudj nekem! – kiabált rám, mitől megütköztem. Nem is emlékszem, volt e már olyan, hogy felemelte a hangját, mikor hozzám szólt, talán még sohasem.

Tátogva kerestem a szavakat és nem tudtam mit mondhatnék, amivel nem keverek senkit sem bajba.

– A Segítő aggasztó híreket kapott. Többen láttak kint a Bolhavég utcájában... Majd egy örömtanyán... Daemonnal!

– Nem történt semmi! Csak egy kocsmában, bort ittunk.

– Jaehaerys ezért kitagadott volna téged. – rázta meg lemondóan a fejét.

Igazságtalannak érezvén viselkedését, joggal elkapott a hevesség.

– Miért? Egy hazugságért? Még meg sem kérdezted, hogy a Segítő rágalma igaz-e!

– Nem az igazság számít, Rhaenyra, csakis a látszat! Sebezhetővé tetted magad. – válaszolta amivel nem csillapította jogtalan szidásomra irányuló érzéseimet.

– Ha férfinak születtem volna, akárhová mehetnék és akárkivel hálhatnék. – tettem durcásan karba a kezem.

– Igazad van. Csakhogy nőnek születtél! – kelt ki magából. Kék szemében most láttam először, hogy hibáztat azért, mert lány vagyok és ettől fájdalmas gombóc gyűlt a tokomban.

Végszóra, a két királyi őr bevonszolta Daemont, aki még mindig a tegnapi ruhájában volt, és vélhetően ütések hatására fájdalmasan görnyedt a padlón.

A földről felpillantott rám, majd megsemmisülve homlokát visszatette a hideg kőre.

Apám, szánalmas tekintettel az Öccséhez lépett.

– Évekkel ezelőtt megmondtam, hogy rá sem nézhetsz! De te mégis megtetted. Miért? – kérdezte egyre dühösebben, mire Daemon nem mondott semmit. – Meg sem próbálod tagadni?

– Tudnom kell, pontosan mivel vádolnak, mielőtt megpróbálnám megcáfolni. – nyögött fel.

– Meggyaláztad! – bukott ki sértetten a Bátyjából, és feszültség levezetésképpen elkezdte rugdalni, a már harcképtelen fivérét.

– Ne, Apám! – sikítottam fel, az első rúgásánál és oda akartam ugrani, hogy kettőjük közé álljak, de Ser könnyedén visszatartott és maga felé fordított.

– Ne nézd, Hercegnő...!

– Engedj el, Ser! – kértem feldúltan de nem tettem semmi vehemensebb mozdulatot, hogy szabaduljak. Tudtam jól, hogy csak jót akar. Hideg páncéljának döntött homlokkal hallgattam Daemon fájdalmas nyögéseit, majd mikor elhallgatott, Ser lazított fogásán.

– Apám, kérlek...! – fordultam vissza.

Szentül hittem, hogy ha elmagyarázom, hinni fog nekünk és akkor minden rendben lesz de a Királyom rendre intett.

– Csendet! – nézett rám szigorúan, és Öccse felé hajolt. – Az Öcsémet akarom hallani, aki még most is csak hallgat. – lenéztem könyörgő tekintettel a bizalmasomra, a véremre, az egyetlen szerelmemre és azt sugalltam neki, hogy „Az Istenekre Daemon, tagadj mindent!"

– Ugyan mit számít, Bátyám? – fordult a hátára, két fájdalmas sóhajtás kíséretébe. – Rhaenyra felnőtt nő. Inkább velem háljon először, mint egy szajhával.

– Mi??? – kérdeztem megdöbbenve magam elé, suttogva és összetörten. Szavaitól megnyílt alattam a föld és a mély szakadékba zuhanva hallottam újra és újra, az ürességben visszhangzott magabiztos hangját.

– Te nyomorult... – kiáltott fel Apám és Ser, az ejtett vállaimra tette a kezét, mert már tudta mi fog következni. – Tönkretetted! – és Apám, Daemon fölé hajolva, ruhájánál fogva iszonyat dühösen rángatni kezdte. – Melyik nagyúr venné el ezek után?

Miért?! Miért mondta ezt? Hogy fogom ezt Apámnak megmagyarázni?