A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

84.

Visszatérve ágyamba, Daemont már ébren találtam, a sötétben bosszankodott egy sort, hogy egyedül mászkáltam el de mikor a viharos villám vakító fehér fénye megcsillant arcomon, átváltott a védelmezőmmé.

Apám szavait ismételtem neki, mit csendben hallgatott. Forrón ölelve őt, dőlt belőlem a sok bánat mit ez a helyzet magával hozott. Daemon megnyugtatóan simogatta dudorodó hasam és biztosított, hogy ne aggódjak, egyedül is tudni fogom, hogy mit mondjak, mivel győzhetem meg Alicentet. De azt nem merte megígérni, hogy se nekem, se a gyermekeinknek nem esik bántódása.

Hajnalra az álom kezdett magához húzni, némán vártam, hogy beavasson gondolataiba, ám nem kezdett bele, nem osztotta meg velem érzéseit arról, hogy Bátyja végül azzal, hogy ennyi éven keresztül elnézte kapcsolatunkat, védve minket a zöldektől, szívében áldását adta a szerelmünkre és azért imádja ennyire unokáit mert imádott Öccse gyermekei. Majd még félálomba megsimítva arcát mintha nedves lett volna bőre, szemei alatt. Alig hallhatóan sóhajtva suttogtam ki szerelmemet felé és szorítottam magamhoz.

Már a reggeli testmozgásán túl lehetett Daemon, mire kinyitottam a szemem, az ágy végén ült háttal nekem és vállát masszírozva körkörös mozdulatokat végzett.

Azok a fránya Lépőköveknél szerzett sebesülései! Odakúszva, segítettem neki, óvatos és finom ujjaimmal nyomkodtam ki a fájdalmat, oldottam fel a görcsöt izmaiban. Aggódó tekintetemet elhessegette egy boldog mosolyával, egy pillanatra megörültem neki, hogy itt, még nem feszíti a palota és gondjaink terhe, vagy ha még is, akkor igen jól titkolja.

Csókot adva ösztönzött, hogy készüljek el. Szobalányaim bejöttek és segítettek felöltözni. Gyermekeink is a szomszédos teremből átjöve köszöntöttek a kitisztult idő végett, öröm volt apró arcocskáikon, hogy ki tudnak menni az udvarra játszani, a nagyobbak pedig már kint is voltak. A Dadus lekísérte őket reggelizni és mikor lekészültem mi is mentünk utánunk.

A délelőtt derekán már gyülekezni kezdett az udvar népe a trónterem előtt, fennhangon beszélgettek rólunk, mit sem törődve, hogy esetleg én is meghallhatom. Csak akkor maradt abba a kéretlen szóbeszéd, mikor Rhaenys a két gyámleányával megjelent majd mi is bevonultunk. Csak a legutolsó pillanatba léptek be nagycsarnokba a zöldek, a Segítő, Alicent, és a gyermekei.

Aegon, megemberesedett ebben a pár évben, rövidebb lett a haja, de a jég kék szemei mit sem változtak. Ugyanolyan zavarba ejtően vizslatott a hideg tekintetével. Másnaposságát jelző vörös karikákkal, és gúnyos vigyorral mért végig, majd hosszan tanulmányozta növekvő hasamat.

Mellette szorosan Helaena állt, ő a két terhessége után már nem volt oly törékeny, ám kedves mosolya és távolba révedő tekintete mit sem változott.

A legmagasabb a szemfedőt viselő katonákat meghazudtoló tartású férfi volt a legszembetűnőbb. Aemond háta közepéig érő ezüst haja pont olyan fenséges volt, mint Daemon fiatalon hordott haja, mit saját kezemmel vágtam le. Sajnáltam, hogy soha nem növesztette vissza és Aemondot látva, már esélytelennek is véltem.

– Bár az udvar őszintén reméli, hogy Corlys Velaryon nagyúr felépül sebeiből, ránk hárul a komor feladat, hogy eldöntsük, ki örökli Hullámtörőt. Segítőként a király hangján szólok ez ügyben, és más ügyekben is. – kezdett bele az egyre több őszhajszállal gazdálkodó Otto, ki ránk sem tekintett, még akkor sem, mikor Daemon megforgatta a szemét rá. – A korona meghallgatja a kérelmeket. Ser Vaemond a Velaryon-házból.

Vaemond előlépett és csak úgy sugárzott belőle az undor a mellettem álló másodszülöttemre. Luke legszívesebben kiszaladt volna a világból, még így is, hogy az utóbbi időben már jobban aludt, Rhaenával jó kapcsolat alakítottak ki, a lány mindig bátorította, mint ahogy most is és ezért is próbált lépést tartani bátyjával de mindig olybá tűnt nekem, mintha tartana valamitől. Valamitől, ami egyszer eljön érte.

– Királyném! Segítő uram! Nemes házaink története a Hét Királyság előtt kezdődött, a régi Valyria korában. – kezdett bele a sértő és hosszú beszédébe. Végigvette őseitől kezdve a vérvonalából született nagy embereket, ezt hallgatva jegyeztem, mire kell majd érdemben válaszolnom de mikor már nyíltan célzott fiam származására, nem bírtam ki, hogy ne szóljak bele.

– Ahogy a fiaiméban is tiszta Velaryon vér folyik, mert Laenor Velaryon sarjai. Ha tényleg olyan fontos lenne neked a házad, Ser Vaemond, akkor nem akarnád kizárni jogos örökösét. Nem, te a magad érdekében beszélsz, nagyravágyásból... – bukott ki belőlem, de Alicent korholó tekintettel közbeszólt.

– Te is előadhatod az ügyedet, Rhaenyra hercegnő. Engedd, hogy Ser Vaemond is elmondhassa, amit akar!

– Mit tudsz te a Velaryon vérről, hercegnő? Felvághatnám az ereimet, hogy megmutassam, még akkor sem ismernéd fel. – ezt külön nekem címezte. Elfintorodtam, bár tényleg megmutatná! Mennyi problémától kímélne meg minket de sajnos nem tette, csak folytatta a beszédet visszafordulva a Segítő felé. – Ez az én házam fennmaradásáról szól, nem a tiédről. Királyném, Segítő uram! Ez most a vérről szól, nem a becsvágyról. Mindenek elé helyezem azt, hogy a házam és a vérvonalam továbbra is fennmaradjon. Alázatosan kérem, hogy én lehessek bátyám örököse, Hullámtörő ura és a Hullámok ura.

Meghajolva visszaállt a helyére és roppant elégedett arckifejezés ült ki rá. A zöldek, és Vaemond elkönyvelték, hogy minden úgy megy, ahogy előre eltervezték. Rhaenys aggódó tekintettel nézett maga elé, Baela mellette állva mintha imákat mondana. Hát, tényleg ránk fér valamiféle csoda, akár az Új, akár a Régi Istenektől jön!

– Köszönöm, Ser Vaemond. – mondta álszent jósággal a Segítő és borzalmas izgatottság öntött el tudván, hogy most én jövök. Most eldől, hogy a Velaryon nevű gyermekeimet fattyúnak kiáltják ki, és ha harcra kerül a sor a koronáért, támogatni fog e a Hullámok ura, avagy arra a címre is ráteszik a kezüket a zöldek.

– Rhaenyra hercegnő, most szólj Lucerys Velaryon, a fiad érdekében. – szólított fel, mire előléptem és rendezve gondolataimat, csak a fiaim szeretete vezérelt, na meg az éjszaka átgondolt beszédem, fő tartó pilléreire koncentráltam.

– Ha válaszra akarnám méltatni ezt a bohózatot, először emlékeztetnék mindenkit, hogy majd' 20 éve ebben a csar...

De nem bírtam végig mondani, nyílt a kétszárnyú hatalmas ajtó és Apám állt ott. Egy bottal támaszkodott, görnyedten remegett, de még így méltóságteljesen viselte aranyló koronáját.