A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

27.

 – Koronát viselsz. – mutatott rá a fő problémára. Mindenki tudta, hogy ha királynak tartja magát, az felségárulás. Apám a kardját feszülten markolva drukkolt, hogy Daemon ne mondjon semmi badarságot. – Királynak is hívatod magad? – kérdezte és a jó válasz az volt, hogy nem.

– Amint levertük a Triarkátust, elneveztek a „Keskeny-tenger királyának". – válaszolta a fivére és azért tartott itt egy kis hatásszünetet, ezzel alaposan Apámra ijesztve. – De tudom, hogy csakis egy igaz király van, felség. A koronám és a Lépőkövek a tieid. – és a legtiszteletteljesebben, ami tőle telt, letérdelt és levette a korallból készült koronát a fejéről és jelképesen átnyújtotta a Királynak, aki erre megkönnyebbült. Lazább lett a tartása és fesztelenül folytatta.

– És hol van Corlys nagyúr?

– Hazahajózott Hullámtörőre. – válaszolta a még mindig térdelő Daemon.

Ezzel, hogy nem adott engedélyt arra, hogy felálljon, Apám rendesen az orrára koppintott.

– Ki őrzi a Lépőköveket? – húzta tovább a kérdezz feleleket és láttam, hogy élvezi a helyzetet. Most végre megkapta Öccsétől, azt a tiszteletet, amit soha nem adott meg neki. Szerinte.

– A hullámok, a rákok, és a Triarkátus kétezer halott kalóza cölöpökhöz kötözve inti óva az érkezőket.

A Király közelebb sétált és elégedetten átvette a koronát. Daemon, amíg testvére nem látta, kipillantott a Segítőre, mert már előre tudta, hogy a tervét siker koronázta. Apám nem bír sokáig haragudni egyetlen családtagjára sem.

– Állj fel! – engedélyezte a Király, és mikor már állt, vállon veregette Öccsét, aki homlokát Bátyja vállához érintette, egyfajta ölelésképp.

A megható pillanatra mindenki tapsolni kezdett, én meg döbbenten álltam, hogy milyen átgondolt stratégia volt ez részéről. Végül is, közel három éve volt ezt kitalálni.

– A birodalom az adósod, drága Öcsém. – zengett meghatódva a Király és lelki szemei előtt, már a rögtönzött köszöntő lakomát látta, majd ahogy elhaladtak mellettem, Daemon kinézett rám és egy alig látható csibészes mosoly szaladt a szája szegletébe.

A nagy családi egyesülés után Apám nem tűnt dühösnek, amikor köszöntöttem és fel sem merült benne a kérdés, hogy hogy lehet, hogy pont egyszerre toppantunk be Daemonnal, és miután Ser Criston részletes jelentést tett engem jó színben feltüntetve, ha lett is volna kétsége, már nem volt.

Kapkodós felfrissülés után, az egyik legcsinosabb ruhámat felvéve, gyomorgörccsel sétáltam, az Istenkertbe, ahol végre újra láthatom és beszélhetünk. A férfiak felhőtlenül öntötték magukba a jobbnál jobb borokat és Daemon szemmel láthatóan sütkérezett a figyelembe. Most először nem a negatívban, ahogy megszokta, hanem az egyöntetű elismerésben.

Rögtön észrevette, hogy megérkeztem de nem engedélyezett magának hosszabb pillantásokat felém és én is csak egy-egy rövidet vetettem rá, köszönteni pedig nem bírtam, mivel épp Alicenttel és Apámmal beszélgetett, amit jobbnak láttam nem megzavarni.

Sütit ettem, sétálgattam. Szemem sarkából figyeltem, hogy Daemon végig csak tartotta a serlegét de egy kortyot sem ivott belőle, míg a Királyról ezt nem lehetett elmondani, majd a még mindig szúrós szemmel vizslató Ser Harrolddal is beszéltem néhány szót, aki boldogságtól sugárzó arcomat látva, már nem volt annyira morcos.

Kitartóan keringtem körülötte, de Apámból csak úgy dőlt a szó, nem tűnt úgy, hogy egyhamar befejezi, így türelmem kifogyta után, kénytelen voltam odalépni hozzájuk, pont mikor a Király egy nagyobb levegőt vett.

– Gratulálok a győzelmedhez. – szóltam egyenesen Daemonhoz de Apám rosszalló tekintete rendre intett, ezzel visszafogva mosolyomat és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy azért haragszik rám mert szó nélkül hazajöttem, vagy azért, mert Öccséhez szóltam?

Felsejlett bennem az évekkel ezelőtti vitájuk, amit gyerekként kihallgatva nem értettem de most már felnőtt fejjel kitisztult a kép. Daemon bármily dicsőségben úszhat, még e fényes győzelme után sem tartja sokra a Bátyja. Apámnál, a lányához való férfi mércéjét, sohasem ütheti meg.

Daemon látta a feszültséget köztünk, és próbált ő is visszafogottan válaszolni, nehogy szemmel láthatóra fesse mások számára, a köztünk lévő izzást.

– Köszönöm, Hercegnő! – válaszolta és ebbe a két szóba, annyi gyengédséget gyömöszölt bele, amennyit csak bírt.

Óvatosságra intettem magam, így csupán egy biccentést láttam jónak de a testem rezdülését nem bírtam kordában tartani. Szemem vágyakozva figyelte minden porcikáját, amit mosollyal az ajkain viszonzott.

A bekövetkezett csendben Alicent szólt bele és próbálta valami újdonságot mondani, de csak a nagy és értékes, egyedi faliszőnyeg jutott eszébe, amit Apám részegségében kinevetett. Látszott régi barátnőmön, hogy rosszul esik neki.

Felébredt bennem a bajtársiasság és védelmembe vettem, ám ennek az volt az ára, hogy el kellett hagynom Daemon köreit.

Fájdalmasan egy padig vonszoltam magam, ahová leültem és tudtam, hogy az egy napra betervezett mások előtti egyszeri beszélgetés kezdeményezési lehetőségemet mára eljátszottam. Most várnom kell, amíg kettesben maradunk.

Ez az átkozott udvar, ahol folyton figyelnek...!