A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

76.

A szolgálók sorfala mellett elsétálva, tovább meséltem unokáiról majd a feleségéhez érve, elengedtem Apámat és illendően köszöntöttem.

– Királyném! – majd Apja felé néztem, aki kissé a lánya háta mögött állt és újra meghajoltam. – Segítő uram!

– Hercegnő! – válaszolták kimérten.

A következő, akit illet köszöntenem, az a mellettük álló, magas, jó képű, kész férfi Aegon és az alig kivirágzott, ártatlan menyasszonya felé fordultam.

– Fogadjátok el gratulációmat eme örömteli esemény alkalmából! Drága fivérem és húgom, legyetek oly boldogok, mint én a férjemmel!

Örültem, hogy Daemont nem láttam a hátam mögött kissé lemaradva, csupán remélni mertem, hogy köszönés közben egyszer sem forgatta meg a szemét.

– Köszönjük szépen, hercegnő! – válaszolta a tizenhat éves Aegon, mellette a két évvel fiatalabb Helaena fura módon megint kezem után nyúlt, mint akkor és megrázta.

– Ne feledd szavam... – majd rám mosolygott, mintha nem is mondott volna előtte semmit. – Köszönjük, Nővérem! Örülök, hogy eljöttetek!

Erre kétkedve visszahúztam a kezem. Biztosan nagyon örülnek... pont annyira mint egy kiadós náthának.

Aemond volt a soron levő, aki fekete szemfedőt viselt. Ha nem lett volna rajta, talán fel sem ismerem. Tizenhárom éves létére magas lett és már válláig ért szögegyenes ezüst haja. Magabiztosabbnak és erősebbnek tűnt mint legutóbb.

– Aemond Herceg! – hajoltam meg, mire ő is viszonozta puszta kötelességből. Nem tudtam mi vigasztalót mondhatnék neki, pedig szándékoztam hozzá is szólni pár jó szót de azon nyomban nem találtam a szavakat, ahogy azzal az egy zafír kék szemével vádlón rám meredt.

Alicent felé fordulva zavart mosolyt erőltettem magam.

– És Daeron herceg?

Alice is felvette a műmosolyt, ahogy válaszolt.

– Ó, Ő Óvárosban a bácsikámnál pohárnok. Később fognak csak ideérni... – eközben Apám jelentőségteljesen mellé állt, ezzel zavarba hozva hitvesét. – Nem Tessarionon érkezik, hercegnő. De kedves tőled, hogy érdeklődtél felőle.

– Na menjünk be! Ne álldogáljunk tovább. – kiáltott fel jókedvűen a Király és nyújtotta felém a kezét.

Belém kapaszkodva örömködött tovább, és megállíthatatlanul kérdezősködött, míg be nem értünk a Varsafa alá.

Én nem hallhattam de Daemon mindig jól helyezkedve figyelte ki azt a pillanatot, mikor én és a király elfordultunk tőlük, az arcokról leolvadtak a megjátszott mosolyok, megmutatták igazi érzéseiket.

Azt mondta, hogy Otto és a nőszemély, számító rideg tekintettel figyeltek. Irigységet látott Aegonon, hogy Apám ennyire szerető mosollyal ajándékozott meg engem, miközben ő rá sosem nézett így.

Helaena homályos tekintettel bárhová követné testvérét. Egyedül Aemond, nem engem szándékozott szemével leszúrni, hanem Daemont mérte fel, alaposan megfigyelve a Sötét Nővért és húgát, a Tőrt. Egy mosoly kíséretében maga elé engedte a fiút, így se Aemond, se senki más nem láthatta, hogy Daemon alig bírta visszatartani a nevetését ettől a hazug tragikomédiától.

A palota semmit sem változott mióta itt voltam, otthonos érzések kerítettek hatalmába. Az Istenerdőben fogadták egy itallal az újonnan érkezőket, köztük minket is.

A násznép már szépen gyülekezett, miközben az egy hetes esküvő csak másnap kezdődik.

Daemon egy sokat mondó tekintettel átnyújtott egy pohár bort, mit hálásan megköszöntem. Apám azóta is szóval tartott, aminek örültem, ám a körülöttünk levők már kevésbé.

– Délután is összegyűlik a kistanács. Elvárom, hogy ott legyél lányom! – utasított de még mielőtt bármit mondhattam volna erre, Alicent közbeszólt.

– De Kedvesem, bizonyára elfáradt a hercegnő. Hagyd pihenni!

– Igazad lehet...

– Nem, jól vagyok! Szívesen részt vennék benne! – álltam ki magamért. Érdekelt, hogy mi változott a tanácskozásokon, mióta mellőznöm kellett. Ha Apám nem rendeli el, hogy jó messze legyünk Alicenttel egymástól, akkor pár ülésen azért meg tudtam volna jelenni.

– Akkor ez eldőlt. Most pedig, Alicent, felkísérnél? – puszit nyomott az arcomra és kivirulva, feleségére támaszkodva felment lepihenni.

– Hát ez jól ment! – súgta oda Daemon.

– De ez nem jelent semmi jót. Úgy érzem Apám ezzel, csak egy stigmát rajzolt a homlokom közepére.

Belekortyolva a borába csak helyeselni bírt.

– Nem tudom ki járt jobban... Engem semmibe vesznek, így láthatatlan vagyok de Te! Téged akar mindenki...!

– Igen! Eltenni láb alól...

Épp elnevettük magunkat, mikor az egyik távoli nagyúr odalépett hozzánk. Minden tiszteletet megadva, ami nekem és a férjemnek járt, köszöntött és ez mintha egy jel lett volna a többi nagyúr is egyenként beszélgetésbe elegyedett velem. Így kezdődött a végeláthatatlan bájcsevej.

Fárasztó volt újra használnom mindazt a tudást, amit egész gyerekkoromba tanítottak, de már rég nem gyakoroltam.

– Hercegnő! – lépett hozzám Ser. – Lassan kezdődik a tanácskozás. – és ezzel sikerült kimentenie.

Daemon most életében először hálásan pillantott az Öregre.

– Köszönöm! – léptünk be a folyósokra. – Ez életmentő volt. Már úgy berozsdásodtam...

– Nem látszott, hercegnő! Mindenkit az ujja köré csavart.

Daemonra pillantottam, aki egyetértően bólintott egyet.

A régi szobám felé vettük az irányt, ami rengeteg szívmelengető élményt elevenített fel, de a gondok nem hagytak nyugodni.

– Az lehet, de egyik nagyúr sem az udvarból volt való. A zöldek szemmel láthatóan kerülnek mint a leprást.

– Az nem is baj. Rosszabb lenne ha félrevezetnének vagy a szemedbe hazudnának. – fogta meg Daemon együtt érzően a kezem.

Ser strázsált az ajtóm előtt, mi pedig a maradék kis időben felfrissítettük magunkat, az újabb felvonás előtt.