A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

91.

 Ser Harrold tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket és már nem tűrhetett tovább.

– Hát ide jutottunk, hogy köztiszteletben álló nemes urat csak úgy megölünk? Következmény nélkül? Ser Cristont azonnal meg kell fosztani fehér köpenyétől és címétől! – de a Segítő semmibe véve, csendre intette.

– Parancsnok úr, elég legyen!

Elfehéredve néztem a jó Beesbury nagyúr hűlt helyét és nem akartam elhinni.

A sokktól, a benti szavak nem jutottak el elmémig, lefagyva álltam csupán, míg Alicent könnyek közt magára nem talált.

– Na és Rhaenyra?

– Nem hagyhatjuk, hogy a korábbi trónörökös szabadon cselekedjen, különben támogatókat szerezne magának. – válaszolt nyugodt hangnemben az Apja, mire Ser borúsan ránézett. Ha az előbbi igazságtalanság kérdésén rágódott volna tovább, már nem tud, ez számára fontosabb téma volt. – Neki és a családjának is lehetőséget adunk rá, hogy nyilvánosan behódoljanak az új királynak.

– Nem hajtana térdet. – rázta meg barna hullámos tincseit a volt Királyné. – Ahogy Daemon sem, jól tudod. Végezni fogsz velük? És Ti mind támogatjátok ebben? – nézett körbe a teremben, hátha valaki szót emel mellette, de az előbbi halál esett után, már senkiben nem volt annyi mersz, hogy nyíltan kiálljon értem.

– Az Atyád jól mondja, felség. Egy élő trónkövetelő csak viszályt okozna, és vérontást. – helyeselt Larys, majd Otto sajnálkozva átvette a szót.

– Rossz szájízt hagy maga után, igen, de áldozatot kell hozni Aegon öröklésének biztosítása érdekében. És ne feledkezzünk el Daemonról! Mindannyian ismerjük a természetét. Legyünk tisztában vele: ha Rhaenyra valaha elfoglalja a Vastrónt, Daemon fog uralkodni felettünk, egy olyan könyörtelen és ádáz királyi házastárs, aki csak Maegorhoz mérhető. Az én fejem fog elsőként a porba hullni, efelől semmi kétségem, de a királynétok, a lányom is követ hamarosan. – sóhajtott, mire Alicent elfehéredett és az Apja jó úton járt, hogy manipulatív módon meggyőzze lányát. – Az unokáimat sem fogják kímélni. Aegon és fivérei a király törvényes gyermekei, sokkal erősebb a trónigényük, mint Rhaenyra fattyainak. Daemon megtalálja a módját, hogy mindegyikükkel végezzen, még Helaenéval és a kicsikkel is. Ne feledjétek, az egyik Strong vakította meg a fél szemére Aemondot. Akkoriban még csak kölyök volt, ez igaz, de az a fiú az apja fia, és a fattyak természetüknél fogva szörnyetegek... – hagyta direkt lógva a mondat végét. Ez kellően megtette hatását, az ott ülök elméjébe beköltözött a félelem, majd folytatta. – A király nem akarná, hogy elkövessünk...

– A király nem akarná, hogy meggyilkolják a lányát! Szerette őt, és ezt nem tagadhatod! – nézett rá reménykedve Apjára a zöld ruhás asszony.

– Mit javasolsz, felség? – kérdezett vissza Lannister nagyúr de Alicent magába roskadva, mélységesen csapdába érezte magát. Reménykedve figyeltem de ő csak hallgatott.

– Most nem szabad haboznunk. – rótta meg az Apja. – Ser Harrold parancsnok úr! Vidd a lovagjaidat Sárkánykőre! Légy gyors, tiszteletteljes és hatékony!

Ennek hallatán léptem egy óriásit hátra és felnyikkantam. Már sajnáltam, hogy elvettem a számról a kezem. Egy pillanatig vártam, hogy mikor ugrik rám pár őr, hogy tömlöcbe vessenek vagy rosszabb, itt helyben lefejezzenek, de szerencsémre nem hallotta meg senki és örülni kezdtem, hogy rejtekemet oly kevesen ismerik.

Ser Harrold hangja feldúltan csengett, mikor remegve újra hallgatózni kezdetem.

– A Királyi Őrség parancsnoka vagyok. – mondta, ahogy letépte hátáról a nagy becsben tartott fehér köpenyét. – Csakis a király hatalmát ismerem el, neki engedelmeskedem... És amíg nincs királyunk... nekem itt nincs teendőm... – és az asztalon hagyva Parancsnoki címét, kisietett a teremből, egyenesen felém véve az irányt. Talán ő meghallotta a hangomat az előbb?

– Hercegnő! – suttogta, majd ahogy kimondta megrázta a fejét. Karon ragadva a titkos átjáró felé húzott, így már egyikünk sem hallhatta a tanácskozás további részét. – Mit keresel itt? Nagy veszélyben vagy...

– Tényleg meghalt? Az Apám? Mi történt, Ser? – kérdeztem ijedten és újabb görcs állt a hasamba.

– Őszinte részvétem, Királynőm! Látott valaki?

– Nem-nem tudom, Ser! – sírtam el magam attól, ahogy kiejtette az új címemet. Ő az első!

– Semmi baj! De most menned kell! – és betuszkolt a titkos átjáróba. Hát, tudod róla? Vajon mikortól jött rá, hogy őt kijátszva, ezeken a folyósokon közlekedtem?

– Gyere velem, Ser! Ne maradj itt... – kérleltem, könyörgő tekintettel és megszorítottam meleg kezét. Bármit odaadtam volna, ha velem jön és soha el nem hagy.

– Most még nem mehetek, Királynőm! Rhaenys hercegnő még itt van! De ne aggódj! Fogunk még találkozni! – simította meg a hajam, oly finoman, oly kedvesen, amit még soha nem mutatott ki felém. – Kérlek siess, és ne lásson meg senki! – mondta és becsukta mögöttem az ajtót.

Amennyire bírtam, futottam a lépcsőn, majd ki a palotából. Sebesen vágtattam a Verem felé és mire, a kint pihenő Syraxhoz értem, már leizzadva lihegtem. Szúrt az oldalam, fájt a hátam, és egy egy rossz mozdulatnál bekeményedett a hasam.

A Sárkányőrnek köszönetet mondtam, aki gyanúsan méregette zilált kinézetemet, amit nem is csodáltam, de összeszedtem a maradék méltóságomat, visszatartva a fájdalmas grimaszomat, legkedvesebben rá mosolyogtam.

– Ha bárki kérdezi nem voltam itt, rendben? – szóltam valyriaiul.

– Igen, Hercegnő! – hajolt meg mélyen. Syrax hátára felszálltam és már a Keskeny tenger partja felett szeltem a szelet, mire a nap első sugara megcsillant egy sötét felhő szegélyén.