A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

86.

A Dajka visszaterelte a szobáikba a gyerekeket, Daemon és én pedig még maradtunk a kiürült terembe. Ekkor tűnt fel először, hogy a Királyt ellátó mesterek között, Mellos nagymestert sehol sem látom.

Ser Harrold felé fordulva, ki el sem mozdul mellőlem, halkan megérdeklődtem.

– Mellos mester hol van?

Ser közelebb hajolva adott választ.

– Meghalt, hercegnő! Az utolsó levelem utáni este, leesett a lépcsőn és már nem lehetett rajta segíteni.

– Oh, ez borzalmas...

– Az, főleg, hogy egy olyan tanácskozás után történt, mikor engem, mint a Királyi Testőrség Parancsnokát elfejlettek meghívni.

– Mire céloz ezzel, Ser? – kérdeztem vissza elakadt lélegzettel.

– Semmire, Hercegnő! Nekem teljesen pártatlannak kell lennem... – rázta meg a fejét, majd sóhajtott egyet. – De ezt Mellos nagymesterről már nem volt elmondható! Mikor véleményt alkotott az inkább Neked kedvezett, hercegnő!

Daemon behunyta a szemét ezt hallva, ezalatt átgondolva bólintott párat.

– De hát, Beesbury nagyúr is... – nyögtem ki feldúltan de nem bírtam tovább mondani, Ser közbevágott.

– Ő inkább a Királyhoz hűséges. Ennyi év után nem csak tanácsadója, hanem barátja is... Védve van addig, míg... – és jelentőségteljesen Apám felé nézett.

Bólintottam egyet összehúzott szemöldökkel, és komoran pillantottam Otto felé. Vajon kinek volt mersze, lelökni egy öregembert a lépcsőn? Otto bepiszkolná a kezét? Á nem! Ő túl fontosnak tartja magát. Aegon? Dehogy! Ő túl beszari hozzá. Aemond? Talán. Ő belőle simán kinézem. Végigvezettem a távolabb állókon a tekintetemet és míg Ser Erryk aggódó arccal, el sem mozdult a Királya mellől, ikertestvére Ser Arryk inkább Aegon mögött állt, Alicent mellett pedig Ser Criston, aki fekete szemeivel úgy meredt rám, mint aki itt helyben képes lenne megölni. Álltam a tekintetét és már tudtam a kérdésemre a helyes választ.

Larys nagyúrt csupán csak akkor vettem észre és tűztem a Suttogók mesterének nevét a többiekéhez, mikor Apámat a hordszéken víve kivitték a teremből, és követve őket a szobájába, mentem el mellette a nagy lépcsőn.

Néztem Apámat, ahogy ápolják és lefektetik az ágyába.

Orwyle mester mikor végzett, hozzám lépett.

– Mester! Kérem engem is avasson be! Hogy van a Király?

– Nincsenek jó híreim, hercegnő. Az Atyja még küzd de a teste már fáradt. Ma teljesen elutasította a máktejet de így minden sebét érzi... – nézett rám együtt érzően a barna szemeivel a mester. – A lepra eme fajtája a sírig kíséri... – jelezte ezzel finoman, hogy helytállóak voltak a gondolataim Apám állapotával kapcsolatban.

Daemon finoman megsimította karomat és a Mester itt tartotta helyénvalónak, hogy meghajolva visszamenjen a betegéhez.

Gyengéden Daemon kezére tettem a kezem és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A legrosszabbkor toppant elém Alicent, sápadt arccal és szomorú tekintettel.

– Hercegnő! A Király azt kéri, hogy Te és egész házad vacsoraidőben jelenjen meg a Vörös Erőd kistermébe.

– Minek? – kérdezte hitetlenkedve Daemon, csapdát sejtve.

– Viserys minden vágya egy családi vacsora! Adjuk hát meg neki. – húzta el a száját Daemonra nézve.

Lenyelve szomorúságomat szóhoz jutottam.

– Köszönjük, Alicent. Ott leszünk! – válaszoltam bizakodva és biccentve egyet ő is inkább Apámhoz sietett.

– Nem tartom annyira jó ötletnek összezárni minket egymással... – nézett Ottora, Daemon.

– Én inkább a gyerekek miatt aggódok... – suttogtam. – De lehet, hogy ez Apám utolsó kívánsága, nem tehetjük meg, hogy visszautasítjuk. – ráztam meg a fejem. – Főleg azok után, amit ma értünk tett...

– Nem akarom kisebbíteni Bátyám érdemeit, de jeleznem kell, hogy az Ő hozzá nem értése és alkalmatlansága juttatott minket ilyen helyzetbe.

– Eddig azt hittem, hogy minden vágyad, hogy királynő lehessek, hogy ezáltal Te pedig királyi hitves. – csodálkoztam bíráló szavain.

– Nem mindenáron. – nézett rám komolyan. – Én csak meg akarlak védeni. Téged, Bátyámat, gyermekeinket és azt, mi jogosan a tied, majd a fiainké. Ezért bármit képes vagyok megtenni. Talán még többet is!

– Remélem erre nem kerül sor.

– Idővel kiderül. – nézett vissza fivérére. – Most menjünk. Itt mi nem tehetünk semmit. Neked pedig le kell pihenned vacsora előtt.

Ujjaim közé csúsztatta ujjait és távoztunk a sötét, búskomor, és nyomasztó szobából, ahol az Idegen már a sarokban várakozott.

Sorban benéztünk a gyerekekhez, vigaszt nyújtottam a látottak után, bejelentettem a lakomát és külön elbeszélgettem Jace-szel. Kértem, hogy a vacsorán roppant körültekintő legyen, ne jöjjön ki a sodrából, bármi is legyen, hisz ez most az elvárás felé. Ő megértette de fiatal szívében a harc utáni vágya lobogott. Heves természettel áldották meg őt is az Istenek, pont ahogy az Apját is, és ezen felül még borzasztó nagy megfelelési kényszerrel is rendelkezett, úgy mint én fiatalon.

Luke nehezebben dolgozta fel a halállal való szembenézést, vagy Vaemond förtelmes szavait, aminek igaz jelentésével már ő is tisztában volt, ám büszkesége végett sosem fedné fel a titkot, mit már a három fiam őriz származásukról de Luke-ot ezeken kívül a legrosszabbul Aemond látványa érintette. A felnőtt Aemond végig úgy bámulta őt, oly vádlón, mitől újra előjött annak a szörnyű éjszakának az emlékei.

Melegen öleltem meg 14 éves fiamat és biztosítottam, hogy hamarosan haza megyünk, nem kell tovább itt lennie de közben csak akörül forogtak a gondolataim, hogy ezt a traumát már egész életében hordozni fogja. Mily szerencse, hogy a Tengeri Kígyó halála után, egész életét Hullámtörőn fogja tölteni, békességbe és Rhaenával szeretetben. Mindig is láttam rajta, hogy a lány tetszését kereste, szívét vagy akár mindenét odaadta volna a Kuzinja szeretetéért cserébe.