A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

93.

Öleltem, dúdoltam neki míg elég erőt nem vettem magamon, hogy felálljak. Gyolcsba csavartam, tömjént és mirtuszt kentem rá, miközben a Csendes Nővérek lehajtott fejjel imákat mormoltak magukba az Istenekhez. Utoljára még egy csókot leheltem apró lábacskáira és búcsút mondtam neki.

Daemont már csak napnyugtakor láttam újra, mikor egyetlen lányomat az imakőre előkészített kis máglyára fektettem, és hogy addig merre járt és mit csinált, az számomra sosem derült ki.

Csalódottságomban nem bírtam férjemre nézni, még ha teljes mellszélességgel állt is mellettem. Testtartása egy gyászoló férfit láttatott, mégsem bírtam sajnálni. Nem volt mellettem, mikor szükségem volt rá, nem fogta kezem mint minden vajúdásom alatt.

Most fontosabb volt számára, hogy a Sárkánykői nagyurakkal az én jóváhagyásom nélkül háborút készítsenek elő, mikor arról még szó sincsen, és saját fiának kellett rendre intenie, bármily nehéz is lehetett szegény Jacenek Apja ellen szegülnie, de kedvemért megtette és időt nyert számomra.

Szemem sarkából észrevettem, hogy néha aggódva rám pillant de én csak Syrax által fújt lángokat figyeltem, miben egy ártatlan kis lélek tér haza vérkötelékéhez, köztük most már Anyám után, szeretett Apámhoz. Remélem az Idegen egyenesen Atyám karjába tette és míg oda nem érek hozzájuk, vigyázni fog rá.

A gyászoló révedésemet egy fehér köpenyes zavarta meg.

Elsétált a temetésre felsorakozott udvartartás mellett és egyenesen felém vette az irányt.

– Jó szándékkal jöttem, testvéreim! – szólt, mikor kardot rántottak testőreim. Levette sisakját Ser Erryk és Apám koronáját húzta elő erszényéből, miközben újra felesküdött, de most már rám.

Meglepődtem, hogy egyedül jött, lopva körbetekintettem, de sehol nem láttam Sert, ám azon egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Erryk ikertestvére sem jött vele. Ő már régóta a Zöldeket szolgálta.

Daemon átvette fivére koronáját, mi a békét és összetartozást szimbolizálta.