A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

7.

A nyereghez csatoltam magam, miközben emelkedtünk. Az emberek egyre apróbbak lettek és csak az eget kémlelve kerestem a nyúlánk sárkányt és lovasát de a fehér felhőktől sehol sem láttam őket. Kesztyűs öklömmel kopogtam egyet az áthatolhatatlan arany bőrén, mire szeme sarkából rám figyelt.

– Caraxes és a Bácsikám vár ránk. Merre lehetnek? – kérdeztem tőle. Imádtam úgy beszélni hozzá, mintha tényleg értene. Erre hívogatóan vijjogni kezdett és már a Verem felett, több száz méter magasan szálltunk. Az arany Syrax kiáltására nem sokára egy süvítő hanggal válaszolt a vörös Vérfajzat és hatalmas lendülettel tartott felénk. A két sárkány, ha lehet ilyet mondani, felettébb megörült egymásnak és pár körös Sárkány Táncba kezdtek. Csöppet sem zavart, hogy most Syrax átvette a vezetést és önfeledten üdvözölte rég nem látott társát. Csak kapaszkodni bírtam és reménykedni, hogy a heveder erősen tart.

Ám Bácsikám nem volt ennyire türelmes, meghúzta a sárkánya hámját, amitől nyíl egyenesen felfelé kezdett repülni. Válaszul Syrax sem tétlenkedett, követte őket és az alacsonyan úszó felhők takarásába álltak csak meg.

– Mit szólnál egy versenyhez, Hercegnő? – szólt messziről a fülsiketítő csendben.

– Sárkánykő? – szóltam vissza, mire csak egy féloldalas mosollyal válaszolt. Egy röpke másodpercig néztük egymást, majd Carexes meglebbentett hatalmas szárnyaival meglódult.

– Syrax, próbálj a nyomába maradni! – kértem de láttam rajta, hogy mondanom sem kellett volna. Igaz, hogy kisebb és fiatalabb sárkány volt, rövidebb szárnyakkal, ám ez semmit sem vont le a szememben az értékéből, hisz kisdedként egy bölcsőn osztoztam vele és később én kereszteltem el. Caraxes pedig nagyobb és tapasztaltabb, Bácsikám már a második lovasa volt, sok csatát megjártak együtt. Harcedzett, erős sárkány, aki méltó társra lelt a Hercegben.

Sárkánykőre csak másodikként értünk, pedig beleadtunk mindent. Elégedetten paskoltam meg gyönyörű pikkelyeit, két lábbal a földön állva és szélfútta begöndörített tincseimet rendezgettem.

– Csak egy hajszál híja volt, Hercegnő. Legközelebb nyertek! – mosolygott önfeledten és tökéletesen elégedett volt a győzelmével.

– Talán! – hagytam rá, és elindultam az üres vár felé. Csupa jó emlékem van erről a helyről, abból az időből, amikor még itt laktunk. Csupán pár évig, mikor már megtették Apámat Örökösnek de még nem volt király.

A sárkányaink ránk várva pihentek, Syrax szemmel tartott, míg be nem léptünk a várba.

– Olyan szomorú így látni ezt a helyet. – és végighúztam az ujjbegyemet az egyik letakart asztalon, amin vastagon állt a tenger felől befújt homok. – Remélem ha tiéd lesz, jobban fogod majd óvni...

– Jó szívvel gondolsz erre a helyre? – kérdezte a szavamba vágva és szorosan a nyomomban járt.

– Igen, mintha haza értem volna. Főleg így, hogy itt vagyunk mi ketten, a tisztavérűek, a sárkányainkkal és az anyanyelvünket beszélve. Köszönöm, hogy eljöttünk. – hálálkodtam átérezve a hely szellemét.

– Te mondtad az úti célt. – vonta meg a vállát érdektelenül de arcán átsuhanó érzéseket, nehezen palástolta.

– De Te akartál repülni... – húztam félmosolyra a számat.

– Hát akkor, szívesen Hercegnő. – mosolygott önelégülten.

Végül beléptünk a nagyterembe, ahol a mindenkori törvényes Örökösnek állítottak egy trónt. Gyönyörű volt, még így félhomályban is a hatalmas és ősi kövekből kifaragott pódium. Bácsikámra pillantottam, aki a trónra még csak rá sem hederített. Felettébb úgy tűnt, hogy hidegen hagyja.

– Ide persze, meg nem akarsz leülni. – simítottam végig a szék könyöklőjét.

– Egyáltalán nem vonz de te leülhetnél. Megnéznélek rajta.

Ezen kijelentésén megütköztem. Talán csak azért mondta, hogy piszkáljon? Nagyon jól tudja, hogy én itt, sohasem fogok ülni. Főleg ha Anyám, tényleg fiúval várandós.

– Azt nem lehet! – ráztam le magamról a felvetését és indultam volna a tanácsterem felé, de elém állt.

– Nem látja senki. Rajta hát! – és karomat megfogva könnyedén lerántott és már a fenekemen is ültem. Arrébb állva lemondóan sóhajtott. – Ugye, mennyire túlértékelik?

Tágra nyílt szemmel néztem körbe és tényleg nem volt olyan érzés, mint amilyennek képzeltem.

– Ehhez nem volt jogod! – néztem rá csúnyán, mikor felpattantam.

– Mihez? Hogy felnyissam a szemed?

Erre bosszúsan húztam el a számat és sértődötten vonultam ki, egyenesen a tanács asztalához, ahonnan a hatalmas ablakon át, csodálatos panorámára nyílt a Keskeny-tengerre.

Igazából nem voltam dühös, bár az ábrázatom azt mutatta, csupán a kényszert gyűlöltem.

Mellém lépve, tétován egyik lábáról a másikra állva, nem tudta mit mondjon, hogy ne rontson tovább a helyzetén.

 – Bocsáss meg, Hercegnő.