A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

16.

– Akkor miért okozol ekkora fájdalmat? – kérdezte Apám kétségbeesve.

– Én mindig az igazat mondom, és tudom, kicsoda Otto Hightower. – kezdte el hibáztatni az ellent. Meglepődve hallgattam, és nem értettem, hogy ez még is, hogy jön ide?

– Rendíthetetlen és hűséges Segítő?

– Gazember. Egy második fiú, aki mit sem örököl, és így próbál hatalmat szerezni.

– Otto Hightower sokkal tisztességesebb, mint amilyen te valaha leszel. – bántotta meg direkt Öccse önérzetét, de Ő mit sem törődve ezzel, folytatta.

– Ő nem véd meg téged. Én megtenném! – érvelt őszintén a Bácsikám.

– Mitől? – hitetlenkedett a Király.

– Önmagadtól. Gyenge vagy, Viserys. És a piócatanácsod jól tudja. A céljaik eléréséhez élősködnek rajtad. – habár abban igaza volt, hogy mindenki a saját érdekét nézi és emiatt kihasználják, ezt senki sem veszi jó néven, ha az arcába vágják, nem hogy a Király. Ezzel túl messzire ment.

– Úgy döntöttem, új örököst nevezek ki. – ezt meghallva Apámra villant a tekintetem, majd vissza a Bácsikámra.

– Én vagyok az. – vágta rá kimérten.

– Többé már nem. – szabta ki a büntetést Apám, ellentmondás nem tűrő hangon, és kicsit megnyugodtam mert azt nem mondta, hogy engem választottak, tehát, biztosan arra jutottak, hogy a Sosemvolt Királynő, Rhaenys és Colrys nagyúr fiát fogják, aki az Anyja után következik az öröklési sorrendben. Laenor Velaryont. Igen. Biztosan!

Ez elég büntetés lesz a Bácsikámnak!

De a Király feldúlva folytatta.

– Azon nyomban visszatérsz Rovottkőre a feleségedhez, és nem fogod vitatni a döntésemet. Színedet sem akarom itt látni az udvarban! – Mi??? Az nem lehet! Elküldi? Nem fogom látni? Szívem összeszorult. – Ez a királyod parancsa.

– Felség! – sziszegte megalázott beleegyezéssel és hátat fordítva Atyámnak, kivonult a teremből.

Nem tudtam mitévő legyek. Vegyes érzések kavarogtak a fejemben és a lelkemben. Tudtam, hogy a Bácsikám ezt önmagának köszönheti de Apámnak csak félig volt igaza és nem kellett volna száműznie az udvarból.

Az Istenekre! Magamra hagy. Talán évekig távol lesz... De az is lehet, hogy most látom őt utoljára! Ez a felismerés, mint egy szélvihar elfújt minden más kétséget, szívem hevesen megdobbant és mozdulatlanságom fájó súlyként nehezedett rám.

Sietve, fekete ruhám alját megemelve, kapkodni kezdtem a lábaimat, Ser Harrold mellett elrohanva, aki ezt látva a nyomomba szegődött.

– Bácsikám! Bácsikám.... – szóltam utána valyriaiul és jól tudtam, hogy Ser Harrold nem érti.

Se többedjére, se arra, hogy egyre hangosabban ismételgettem, nem hallgatott. Hatalmas lépteivel ért a nagykapuhoz, amit nagy robajjal kivágott és a szakadó esőben egyenesen a lova felé haladt, megállíthatatlanul távolodva tőlem.

Nem szabadott volna futnom, illetlenül szólongatni, meg kellett volna állnom, rendbe szedni magam, hercegnőként viselkedni, és tűrni sorsomat de egyszerűen nem bírtam feladni, elengedni, hagyni, hadd menjen, hisz szeretem!

Más utat nem hagyva, a palota nagykapuján kirohanva, mit sem törődve az engem is áztató esővel, makacsul megvetettem lábamat a sárban és Hercegnőhöz nem méltóan, elkiáltottam magam.

– Daemon!

Ezt meghallva megtorpant és éles hátra arccal meglódult, egyenesen felém.

– Mit akarsz Tőlem? – kiabált már messziről. – Hm? – és csak úgy lángolt a düh a szemébe. – Tán, naivan azt gondoltad, hogy ha idegesítő módon követsz, akkor majd a bocsánatodért esdeklek?

Csupán pár lépés választott el minket de sebessége nem lassult. Ser Harrold a hátam mögött rámarkolt a kardjára, készen állva arra, hogy megvédjen a felbőszült fenevadtól de tenyeremet hátra mutatva jeleztem, hogy nem lesz gond.

– Igen! – kiabáltam feldúltan, makacsul tartva a szemkontaktust. – Az, kezdésnek megfelelne...

Bácsikám megállt közvetlen előttem, talán már túl közel is, annyira közel, hogy a forró levegő, amit kifújt, a bőrömet cirógatta de ezzel a fújtatással, dühe semmit sem csillapodott. Mozdulatlanná merevedtem, eszembe sem jutott menekülni előle, már nem fogok többé meghátrálni tőle.

Nedvességtől csillogó arcaink csak pár centire voltak egymástól, vizes hajából, hosszú ezüst tincsei végéből csöpögött a víz és ahogy felém magasodott, az eső cseppeket felfogta előlem, így pislogás nélkül figyeltük egymást. Ahogy egyre jobban elmélyült kisírt szemeimben, látszott, hogy mérge átfordul valami másba, majd felszakadt benne a mélyről jövő tehetetlen fájdalom, amit ő maga sem hitt el. Apró fejrázással kezdett bele.

– Én... Én nem akartam... Részeg voltam, meggondolatlan és tiszteletlen... Bocsáss meg, Rhaenyra! – hadarta kétségbeesetten, egyik lábáról a másikra állva, esedezett megbocsátásomért, mire tenyeremet az átnedvesedett mellkasára tettem, hogy ezzel rövidítsem le, a már első szavánál elfogadott bocsánatkérését.

Ő erre kezét, a kezemre tette és tenyerébe zárva ajkaihoz emelte. Kézfejemre egy csókot lehelt.

– Ígérem kitalálom, mivel békíthetem ki az Apádat... Akkor visszatérek és minden olyan lesz, mint ezelőtt!

A szívem túlcsordult, torkom elszorult. A meghatottságtól egy pillanatig mukkot sem bírtam szólni, bólogatással adtam tudtára válaszom, majd remegő hanggal csak annyit mondtam.

– Várni foglak!

Összeszorított szemmel adott újabb kézcsókkal szentesítette ígéretünket, ezután váratlanul megfordult és a sötét viharos esőben eltűnve, magamra hagyott.

Álltam a palota kapujába, csuromvizes gyászruhámban és csak a hűlt helyét nézhettem. Tudtam, hogy a Sárkányához lovagol, majd Rovottkőre a feleségéhez, úgy, ahogy Királya parancsolta neki.

El sem tudom képzelni, hogy érezheti magát ott, ahová megy de egy biztos, a Király tanácsosai, főleg a Segítő, sikernek könyvelheti el, hogy sikerült elűzniük az udvarból. Mellőlem. Az egyetlen támaszomat.

Én pedig, csak annyit tehetek, hogy csendben gyászolom azt, hogy a szűk családom egyre kevesebb főből áll. 

Még szerencse, hogy Alicent az enyém, és hűségesen mellettem áll.