A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

10.

Színpadiasan csóválni kezdte a fejét, tovább játszva a korholó nagybácsi szerepét, és ennél a pontnál láttam be végérvényesen, hogy vele képtelenség komolyan beszélni.

– Hm... Megfontolás tárgyává teszem! – gondolta látványosan végig. – De úgy helyes, hogy a "jelenlegi" kedvenc. A helyzeted épp oly ingatag, mint az enyém, Hercegnő!

Felhorkantva megforgattam a szemem, mire elnevette magát.

– Na, menjünk innen gyorsan! Ha tovább maradunk, mindkettőnket rajtakapnak... – és ösztönösen megragadta a csuklómat, gondosan odafigyelve, hogy a bőrömhöz ne érjen. Nagy lendülettel egy üres falhoz léptünk, megnyomott egy mélyedést és feltárult egy titkos ajtó, ami egy lépcsőt rejtett. Húzott, én meg minden erőmmel próbáltam tartani a tempót, majd mikor felfelé kezdett lépcsőzni, kicsit összezavarodtam.

– Hová megyünk? És mi ez a titkos átjáró?! – kérdeztem. Azt hittem ki akar menni a palotából de fenn csak szobák vannak.

– Sss! Ne verd nagy dobra, hogy osonunk!

Elnevettem magam ezen.

– Te így osonsz?! – mutattam rá arra, hogy a Parancsnoki páncélja minden lépésénél elég hangosan csörömpöl, míg én, a puha talpú arany cipellőmben, légiesen, hang nélkül közlekedtem.

– Általában nem így. – húzta el a száját, és hátra vetette nehéz aranyköpenyét.

Lendületesen belépve, az egyik rég nem lakott lakosztályba lyukadtunk ki. Tágra nyílt szemmel néztem körbe.

– Mit keresünk itt?

– Ez a régi szobám. – közölte tényszerűen, kényesen ügyelve, hogy ne a kérdésemre válaszoljon. Otthonosan mozogva, az egyik asztalra tette le sisakját a kesztyűivel.

– Komolyan? – és elámultam, még mindig a titkos ajtóban állva. Nem tudtam, hogy ez az övé volt.

– Igen, de most már csupán vendégszoba. Gondolom a lovagi tornára lett rendbe szedve. – és piszkos ujjaival az aranyköpenye zsinórjával kezdett babrálni de azt, a páncéljától nem látta tisztán.

– Várj! – szóltam neki, mikor beláttam, hogy nem fogja tudni kicsomózni. A faltól ellépve, ahol még illendő volt állnom, elé toppantam. – Segítek.

– Nem kell! Hagyd, Hercegnő! – nézett le rám, de én erre makacs módon megráztam a fejem és könnyedén megszabadítottam a nehéz köpenyétől. Óvatosan lehajtogattam a finom anyagot az egyik szék támlájára, majd visszafordulva figyeltem, ahogy nyújtózkodva sem éri el a mellvértje oldalsó csatját.

– Nem szoktad egyedül levenni, ugye? – és sokatmondóan néztem, néhol fekete foltokba gyűlt koszos arcára, amin kékeslila szeme csak úgy világított.

– Nem. – sóhajtotta és látszott, hogy feladja a küzdelmet.

– Gondoltam. – nyújtottam a kezem, a karja után.

– Nem muszáj ezt tenned...

– De akarom... Tán a páncélodban méltóztatsz aludni?

– Hívhatok is valakit...

Újra csak megráztam a fejem, makacsul ragaszkodtam, hogy én csináljam és a bőrszíjat az egyik kezén, majd a másikon is kifűztem.

Amíg koncentrálva dolgoztam, meg sem szólalva, csak figyelt. Átható pillantásaival a bennem gyúlt tűzet egyre jobban felkorbácsolta, ami nem segített összpontosítanom de nem adtam fel. Megállíthatatlanul szabadítottam meg a páncéljai darabjaitól. Gyönyörű és egyedi kézműves alkotás volt, aminek összsúlya húsz kilót is nyomhatott, ha nem többet.

Végül a mellvértjét hagytam utoljára, mivel nem értem fel a vállát.

– Ülj le! – de kérés helyett, követeltem, amit zokszó nélkül teljesített.  

Az ágy szélén ülve, kihúzott háttal várt.

Két választási lehetőségem maradt. Az egyik, hogy az ágyra térdepelek és onnan csatolom ki, vagy az ágyat nagy ívben elkerülve, a két térde közé állok de így meg, hát, túl közel kerülök hozzá... Sóhajtva szorosan a lába közé álltam, és oldalra dobva a hajamat, a válla felé hajoltam. Amíg bontottam a csomót és a szíjjal szórakoztam, néha lepillantottam az arcára, amit észrevéve felnézett rám.

– Ha nekem dőlsz, foltos lesz a ruhád. – mondta egész halkan és először nem is értettem mire érti, majd ráeszméltem, hogy már teljes testtel a páncéljának dőltem.

– Oh... Bocsánat. Nem vettem észre... – suttogtam és a centikre lévő szája, majd igéző tekintetétől teljesen elvesztem. Hosszú pillanatig bámultuk egymást, de ő kegyetlenül megtörte a varázst.

– Semmi baj. – és megrázta a fejét. Végre sikerült kicsatolnom oldalt is, így ledobta magáról és végre páncélmentes volt, én pedig egy jó nagy lépést hátra léptem, hogy kitörjek a bűvköréből.

Kényszerítettem magam, hogy bárhová nézzek, csak ne a szájára és így, az ágyon pihenő, ökölbe szorult kezét kezdtem figyelni. Olybá tűnt, mintha fájdalmai lennének. Ijedten a ruhám ujjára villant a szemem, ami vöröslött a vérétől.

– Te vérzel! – hördültem fel, mire fáradtan a tenyerét felmutatva láthatóvá vált a sebe.

– Tudom. De nem nagy ügy...

Lesújtóan megráztam a fejem.

– Azért megnézhetem?

Bólintott egyet és most az arcára kiülő kifejezést, nem bírtam hová tenni.