A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

3.

Ezt még négy körben megismételve véget ért a torna és senki sem lepődött meg azon, hogy az Ő győzelmével zárult.

Hevesen tapsolva, más lovagokra rá sem hederítve ültem végig, majd mikor végre levette sisakját, semmi másra nem bírtam figyelni, csak izzadt nyakára tapadt tincseire. Amint messze lovagolt, már biztosra állíthattam, hogy ez volt, az eddigi legizgalmasabb lovagi torna, amit valaha láttam.

Alicenttel nevetgélve felmentünk a lakosztályomba, hogy elkezdjünk az estére készülni. A szolgálólányok néma csendben tették a dolgukat, vizet melegítettek, majd levetkőztettek és mikor magamra hagyva a kádban ültem, különbözőféle fajta olajok szagolgatása közben azon tűnődtem, vajon milyen illata lehet a Bácsikámnak. Hátamat a rézkádnak döntve vettem gondosan sorra minden emlékemet, mikor elég közel lehettem hozzá, hogy érezhessem, de rá kellett jönnöm, hogy egy lépésnél közelebb még sohasem álltunk egymáshoz, nem hogy hozzám ért volna.

Jobb ötlet híján azon kacarásztam magamban, hogy legvalószínűbbnek az a lehetőség tűnik, hogy ugyanolyan sárkányszaga van, mint általában nekem.

Tükörből figyeltem magamat, ahogy már az öltöztetési etikett folyt. Hárman fonták ezüst hajam és félhosszú kontyba tűzték fel. Táncra mindig így tesznek, hogy ne zavarjon annyira.

Alicent toppant be elkészülve, pont időben, az utolsó simításokat már ő végezte.

– Egy kis pír. Így ni! Tökéletes! – mosolygott rám vidáman és boldogabbnak tűnt. Mikor végzett, megfogtam kecses kezét és leültettem magam mellé.

– Hogy van Anyukád? – kérdeztem félve, nem akartam elrontani a kedvét.

– Jól! Sokkal jobban! Segített a kezelés! Meg is kellene köszönnöm a Királynak! Anyám azt mondta, hogy folyton aggódok érte, így kivételesen ma ne tegyem. Inkább érezzem jól magam! Hihetetlen! Ezért! Ma! Jól érezzük magunkat! – rántott fel és pördített meg a tengelyem körül, nagyot nevetve ezen.

A hatalmas bálterembe toppanva, tüzek és gyertyák fényénél találtam meg a tekintetemmel. Hosszú asztalokon sorakoztak a pompás étkek, a főhelyen Apám és Anyám ült, mellettük foglalt helyet a Bácsikám. Ajtónyitódásra mindenki felénk pillantott, Alicent igaz mögém került de jól látható helyen maradt, így a hosszúra nyúlt figyelmet jórészt az ő szépségének tudtam be. A rengeteg embertől annyira lámpalázas lettem, hogy vonulás közben főleg a földet bámultam majd Atyámat. Ő a biztos pont az életemben.

Eléjük érve, meghajolva üdvözöltem a Királyi párt, majd egy kisebb köszöntés Bácsikámnak is kijárt, természetesen valyriai nyelven.

– Jó újra látni, Bácsikám!

– Téged is, Hercegnő! – válaszolt de most kivételesen nem szomorúságot sugárzó tekintettel, hanem némi vidámsággal. Vajon rajtam mulat? Vagy lemaradtam volna valamiről?

Anyám rosszalló tekintettel intett, hogy üljek mellé, mikor már túl sokáig is gondolkodtam ezen. Gyorsan korrigáltam hibámat és már egyenes háttal ülve, a szolgáló töltötte a serlegembe a mézbort. Zavaromba belekortyoltam de az íze még mindig nem győzött meg. Alicentet figyeltem, ahogy Apja mellé ülve érdeklődve kémleli először a disznósültet, majd a körülötte ülő vonzóbbnál vonzóbb férfiakat. Elhúztam a számat. Biztosan ezt is az Apja intézte így.

Apám megköszörülte a torkát és erre mindenki csöndben maradva érdeklődve figyelt.

– Ezennel megnyitom a táncmulatságot. Öcsém, Daemon Targaryen tiszteletére, aki bámulatos és hibátlan lándzsatörésével győzött. A díját átadja a Lányom, Rhaenyra hercegnő!

Meglepődve néztem Anyámra, aki csak megvont vállal sietettet, majd ahogy az asztal elé értem, az egyik szolgáló könnyedén felém tartotta az ezüst tálcán, vörös bársonyon pihenő arany szobrot, amit én is pont olyan könnyedén akartam felemelni, de az jóval nehezebbnek bizonyult mint vártam. Az arcomra is kiült a valós súlya az aranynak de makacsul kezembe tartva lépdeltem Bácsikám felé, aki ezt végignézve nem maradt tétlen, elém sietve nyújtotta kezét.

– Talán nehéz? – kérdezte suttogva, mosolygó szemekkel, mások számára érthetetlenül.

Koncentrálva, hogy ne ejtsem le, csak annyit tudtam válaszolni: 

– Iszonyatos súlya van ennek a vacaknak! – és megingathatatlan mosolyommal átadtam neki, mit sem törődve egy izzadságcseppel a tarkómon.

Ettől az őszinte megnyilvánulásomtól szélesebb lett a mosolya.

Mások azt hihették, hogy az aranynak örül ennyire, de könnyedén felemelve a feje felé ünnepelte, hogy végre valaki kimondja az udvarnál azt, amire gondol.