A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

21.

Visszatértemkor, már Ser Harroldon kívül két másik Testőr is várt rám.

Ser szigorúan figyelte minden mozdulatomat, ahogy feléjük sétáltam.

– Hercegnő! Arról nem tájékoztattál, hogy teszel egy kis kitérőt!

– Ser! Sajnálom! Muszáj volt. – pillantottam rá bocsánatkérően.

Megcsóválta a fejét. Esdeklő tekintettem megolvasztotta szívét, nem tudott tovább haragudni.

– Holló előzött meg Hercegnő! Egyenesen a Királyhoz vezetünk.

Mérgesen ráncoltam a homlokomat, ahogy lovagoltunk vissza a Vörös Toronyhoz. A Segítő rögvest üzent, nehogy én beszéljek előbb Apámmal. Nem tudom, hogy direkt akart beárulni vagy csak ennyire túlbuzgó.

– Felség! – léptem be Apám szobájába.

– Szembeszegültél velem. Elrepültél Királyvárból egyetlen szó nélkül. És a korona engedélye nélkül cselekedtél. – korholt vehemensen a Király. – Az egyetlen örökösöm vagy! Meg is ölhettek volna! – folytatta de közbevágtam.

– Leülhetek? – kérdeztem mire bólintott egyet. Mindketten leültünk és így már nyugodtabban szidott tovább.

– Elmentél Sárkánykőre, Daemonhoz.

– Muszáj volt! Vérontás nélkül hoztam el a tojást. Nem hinném, hogy Ser Otto egyedül képes lett volna erre. Nem igazán szívlelik egymást.

– Igen, hát... Néha elfelejtem, mennyire hasonlítottatok. Az Anyád hiánya olyan seb, amely sosem gyógyul be. Nélküle a Vörös Toronyból kiveszett a melegség, és félek, már sosem lesz a régi.

– Jóleső érzés ezt hallani tőled. De tudtam, hogy nem vagyok egyedül gyászomban. Már rég el akartam mondani, hogy Daemon akkor mellettem állt és segített. Akár mit is tett, nélküle nem vészeltem volna át a temetés napját. Sosem fogom neki eléggé meghálálni. Apám! Beszéltem ma vele és...

– Ne Rhaenyra!

– Kérlek! Szeret minket! És tudom, hogy Te is szereted az Öcsédet, bocsáss hát meg neki!

– Nem tehetem... Jobb is neki ha távol marad az udvartól, akkor kevesebb bajba keveri magát... Nem fogom tudni mindenből kimosdatni... Egyszer túl feszíti a húrt és... – megrázta a fejét és aggódás csillant a szemébe. – De biztos, hogy hálás neked, hogy a pártját fogod. Képtelen vagyok megérteni, hogy a lányom ilyen hirtelen felnőtt nő lett és így szereti a családját. –sóhajtott egyet. – Tudom, hogy megérted, hogy Királyként nehéz döntéseket kell meghoznom, és nem csak az Öcsémről, hanem azokról a dolgokról is, amiket most elvárnak tőlem.

– A Királynak újra kell nősülnie. – mondtam és csak egy hang visított a fejembe, hogy újfent lerázott, így kitudja mikor láthatóm újra.

– Sosem tudnám helyettesíteni Anyádat. Ahogy helyetted sem akarok másik Örököst. De nincs más örökösöm. És sebezhető a vérvonalunk, könnyen megszakadhat. Ha újraházasodom, azzal talán sikeresen megvédhetem magunkat.

– Te vagy a király. Semmi sem lehet fontosabb a birodalomnál. Anyám megértette volna. Ahogy én is megértem. – biztosítottam támogatásomról Apámat, nem túl őszinte mosollyal arcomon, és egy gombóccal a torkomban, amit a békítési tervem befuccsolásától gyűlt oda.

Apám terme előtt már toporogva várt rám Alicent, amint kiléptem onnét, sóhajtva karoltam belé és indultunk meg a lakosztályom felé.

Az úton aggódva korholt ő is, többször megemlítve mennyire felelőtlen voltam, én meg csak folytonosan a sokatmondó „Igazad van."-nal válaszoltam neki.

Kínzott belülről, égetett a sárkánytűz, hogy a legjobb barátnőm, bizalmasom elől elhallgatom mélyről fakadó érzéseimet de tudtam, hogy az első szótagnál sírnám el magam, ami után már úgysem értené, amit mondok.

Nem akartam, hogy előtte gyengének és gyerekesnek tűnjek, hisz már betöltöttem a 15 és fél éves kort, ő pedig komoly és felnőtt 18.-at. Sokszor láttam arcán átsuhanni a rosszallást és a korából fakadó fölényességet. Eddig nem zavart de mostanában egyre többször veszem a lelkemre.

– Erre a nagy ijedtségre, aludj nálam és beszélgessünk hajnalig! – közelebb hajoltam barna loknijaihoz. – Hozathatnál egy kis mézbort is... – súgtam neki és már éreztem is számban az édes nedűt.

– Jajj, Rhaenyra! – nevetett fel anyáskodva.

Aznap éjjel utoljára szórakoztunk együtt, felhőtlenül barátnékként, egy kancsó mézbor társaságába.

Másnap reggel, együtt mentünk a kistanács ülésére és az Apja őt is behívta a terembe. Apám arcán gondterheltséget véltem felfedezni és nem tudtam mire vélni. Mégis min emészti magát ennyire?

– Jó reggelt, uraim! Úgy döntöttem, hogy újraházasodom. – jelentette be, amitől én bekönnyeztem, Corlys nagyúr pedig elégedetten előrébb dőlt. Apám bűnbánó arccal egyenesen rám tekintett, mire bátorítóan bólintottam egyet.

– Feleségül veszem... – és rápillantott Alicentre, aki pedig egyik lábáról a másikra állva, tétován rám nézett. Csak úgy sütött róla a tehetetlen fájdalom, rólam pedig a felismerés után, az elárultság keserűsége.

– Alicent Hightower úrnőt... Mielőtt beköszönt a tavasz. – fejezte be, mire a Tengeri Kígyó hangos szék nyikorgás mellett, felpattant.

– Ez nevetséges! A házam valyriai, és a legnagyobb hatalmi tényező. – hangsúlyozta ki mennyire megsértették a házassági ajánlatuk visszautasításával.

– Én pedig a királyod vagyok! – zárta le Apám a vitát.

Corlys nagyúr sietve távozott és jobbnak láttam ha én is követem. Nem akartam, hogy lássák könnyeimet.

Alicentet ezzel végérvényesen elvesztettem és nem más vette el tőlem, mint az egyetlen szülőm, az Apám. Tudta jól, hogy Alicent az egyetlen barátom de ő mégis képes volt kisajátítani. Ehhez már nem bírtam jó arcot vágni, még Daemon kedvéért sem, megalázottan kirohantam teremből.

– Rhaenyra! – kiáltott utánam Apám, de könnyeim utat törtek és Varsafáig meg sem álltam. Ott legubbasztottam a tövébe és csak sírtam.

Hálás voltam, hogy Ser Criston oda már nem követett.