A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

65.

Rhaenys mindenkit de főleg engem okolt, amiért nem állítottam meg szeretett lányát. Gyászában zokogva szaggatta ruháit.

Daemont is láthatóan megviselte a dolog, hűvösebb és távolságtartóbb lett velem és Laenorral is. Kértem, mondja el mi bántja de nem osztotta meg. Időt kért és persze a bocsánatomat, amit megadtam neki de nyugtalanított a gondterheltsége és a rég nem látott tűz a szemében.

Nehéz szívvel távolodtam el tőle, míg a Király és egész udvartartása a temetésre érkezett. Jelen lévők mind kifogástalanul eljátszották a szerepüket, ám nekem nem kellett, tiszta szívből hullattam könnyeimet a legjobb barátnőmért, kuzinomért, fogadott húgomért és a négy éves ikerlányaiért, akik ezután kénytelenek lesznek anyjuk szeretete nélkül felnőni.

Daemon végig került, és még Királyvárba való visszaindulásom előtt sem érezte szükségét beszélnie velem.

Viselkedésétől rossz előérzetem támadt. Olyan volt, mint a vihar előtti csend.

Két levelet is írtam neki a Vörös Toronyból, mielőtt Sárkánykőre hajóztunk volna a gyerekekkel de az indulásra már nem került sor.

Egy hónappal a temetés után lesújtó hírt kaptam. Oly megrendítőt, hogy álltamból összeroskadtam. Laena halálából még fel sem ocsúdtunk, mikor testvéréért, a férjemért is eljött az Idegen.

Laenor Velaryon 24 esztendős volt.

Különböző tanuk és városi árusok egyenesen Corlys nagyúrnak nyilatkoztak a történtekről, mikor elment fia testéért.

Ebbe, már a férjem temetés előtti napon avatott be.

Laenor, a hű fegyverhordozójával, Ser Qarllal egy fűszervárosi vásárt látogattak meg. A két férfi hangosan veszekedni kezdett, mielőtt kardot rántottak, majd Qarl fegyverével ledöfte férjemet. Több embert is megsebesített, akik megpróbálták útját állni de végül sikerült kereket oldania. Egyesek szerint egy hajó várt rá a parton, de bárhogy is, egy biztos, azóta senki sem látta, pedig a Tengeri Kígyó, a Hullámok ura, tízezer aranysárkányt ajánlott fel annak, aki elvezeti őt Ser Qarl Carreyhez, vagy beteljesíti a gyilkoson az apa bosszúját.

Rhaenys összetört, sűrű fekete fátyollal takarta kisírt szemeit és elgyötört arcát. Egyedül lányunokái csillapították szomorúságát. A fiaimra még rá sem nézett. Évek óta látom tekintetében a megvetést miattuk és így, hogy Laenor magamra hagyott, még rosszabb lesz.

Végül Daemon is megérkezett Caraxessal a temetésre, igaz nem siette el, utoljára csatlakozott hozzánk.

Ekkor, ha az ember az égre nézett az új Valyriát láthatta, annyiféle fajta sárkány gyűlt ide.

Gyászomba is kerestem Szerelmem társaságát, főleg azért, hogy kérdőre vonjam annak baljós hallgatásáért, mivel még leveleimre sem válaszolt de ő minduntalan kicsúszott kezeim közül.

Talán ő is gyászolja a múltat, hat vidám jó barátból ketten maradtunk. Azok a boldog idők nem jönnek már soha vissza, ám ez nem jogosítja fel, hogy magamra hagyjon a keselyűk között.

Apám próbált felvidítani, még Daemonnal is beszélt de egyre megviseltebbnek tűnt, fáradtnak. A Király haja erősen hullott, egyik karját le kellett vágni és már nem az az életvidám ember volt mint Anyám halála előtt.

Gondterheltség arcára akkor ült ki, mikor Ser Vaemond unokaöccse kőkoporsójánál beszédet mondott. Sötétkék szemeiből, mint a tenger fenekén hullámzó sötét víz, csak úgy áradt felém a lenéző rosszindulata.

– ...Sóval teli a Velaryon vér. Sűrű vér. Igaz vér. – nézett egyenesen rám, amit már Apám is észrevett. – Soha nem híguló. – és ennél a pontnál nevetett fel Daemon, már nem bírta ezt tovább hallgatni, amit persze mindenki szó nélkül hagyott, vagyis nagylelkűen úgy csináltak mint akik nem hallották a koporsó vízbecsobbanásától kínos nevetgélést. – A tengerből jöttünk, és a tengerbe térünk meg.

A temetés utáni virrasztáson csupán sötétedésig lézengtek az emberek majd lassan a jelenlevők visszatértek szobáikba.

Saját gyermekeimet ágyukba parancsoltam, kik Baelával és Rhaenával indultak be, majd kihasználtam a sötétséget és Daemon után osontam, akit nem sokkal előtte láttam a part felé indulni. Talán előlem bujkál, de ezúttal nem menekül.

Hamar utol is értem, és méltóságteljesen szándékoztam kivárni, hogy ő hozzon fel bármi mentséget viselkedésére de ő csak némán sétált.

Hosszú percekkel később már nem bírtam tovább.

– Na jó! Mi történt, Daemon? Miért vagy velem ilyen?

– Milyen? – rám sem nézve, érdektelenül kérdezett vissza.

– Ilyen... hideg! – mutattam rá nemtörődöm testtartására és hozzáállására.

– Nincs semmi, Rhaenyra! – mondta ki végül.

– Semmi olyan, ami rám tartozna? – kérdeztem cinikusan.

– Hagyd ezt annyiba, Hercegnő! – szólt rám egyre morcosabban.

– Nem fogom! Azt hittem egyenrangúként közösen döntünk, hogy párként összetartozunk... hacsak... – és ledermedtem.

Ő még lépett kettőt, mire észrevette, hogy nem loholok utána.

– Hacsak? – fordult vissza magabiztosan, ám arckifejezésem láttán egy pillanat alatt lehullt róla a maszkja, amit eddig viselt.

– Van valakid? – zúdítottam rá fájó féltékenységgel.