A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

36.

Taktikus, manipulatív és bosszúszomjas voltam. Csupa olyan ismertetőjegy, ami eddig inkább Daemonra volt jellemző... Ezek a történések rákényszerítettek arra, amit nem gondoltam, hogy valaha is meg fogok tenni de a Segítőnek ezt is sikerült elérnie. Daemont akarta újfent kifúrni a Király köreiből de ha már én is ott voltam, pont kapóra jött neki. Annyira átlátszóak a szándékai, de Apám borzasztóan vak, ha a számára kedves emberek hibáiról legyen szó.

Annyira elvitt a hév, hogy Daemon sorsa eszembe sem jutott. Talán a Testőrök csak a szobájáig vitték, vagy úgy ahogy volt, a Veremhez, a Sárkányáig? A büszkeségem nem hagyta, hogy érdekeljen, hisz elárult engem. Most látni sem bírnám!

Mégis reménnyel a szívembe tértem vissza a szobámba, hogy ott várjam Apám ítéletét és hátha ott fog feküdni az ágyamba, csak rám várva, hogy mindent megmagyarázzon, és térden állva könyörögjön a megbocsátásomért, de mikor beléptem, csak az üres szoba fogadott.

Idegesen doboltam asztalomon, vagy járkáltam fel és alá, még az ebéd sem érdekelt, mit behoztak, de késő délutánnak derekán, végre kopogás hallatszott.

Ser Harrold lépett be, és meglátva a szokásosnál is marconább vonásait, kifutott a vér az arcomból.

– Hercegnő, a Király küldi! – és egy tekercs üzenetet adott át.

Akár rossz hír, akár jó, bármi is legyen benne, most egy kérdés fontosabb volt mindennél.

– Ser... őőő... – ujjaimmal zavartan játszottam a levél csücskén. – Daemon herceg?

Nem lepte meg a kérdésem, de nem is tetszett neki.

– Túlélte, hercegnő. Már kora reggel eltávozott a sárkányán. – és száját elhúzva, elgondolkozott valamin. – Azt tudnod kell hercegnő, hogy egyetlenegyszer sem ellenkezett vagy támadt vissza, pedig ereje és harci tapasztalata a Királyi Testőrökénél jócskán túlmutat, mégis méltósággal tűrte és elviselte a Királya parancsát. Ha másért nem, ezért nőtt a szememben... egy hajszálnyit.

– Köszönöm, Ser! – fátyolos tekintettel suttogtam. – Köszönöm.

– Továbbra is itt leszek az ajtó előtt, hercegnő. – bólintottam egyet, mire éles hátra arccal kiment a szobámból.

Nehéz lélekkel, még súlyosabb mozdulatokkal nyitottam a tekercset, amiben az utazási terv volt Hullámtörőre és a Segítő lemondatását taglaló rendelet.

Le kellett ülnöm egy pillanatra, ahogy elhagyta az erő a lábaimat, de sírni nem bírtam. A Segítővel szembeni csatát ugyan megnyertem, de a boldog életemért szóló háborút, elvesztettem.

Elmerengve csak bambultam és éreztem, ahogy egyre gyűlik bennem a tehetetlen düh, majd mikor percek múltán túlcsordult bennem, kontrollálatlanul kitört belőlem.

– Ááááá! – és felpattanva lesöpörtem mindent az asztalomról, ököllel belecsaptam párat, úgy hogy közben görcsösen markoltam az életemet derékba törő levelet.

Ser, kirántott karddal bevágódott az ajtón és csak azt látta, hogy üvöltve ütöm az asztal lapját, ezüst hajam rendezetlenül lobogott és mikor észleltem, hogy bejött, ugyan leálltam és kihúztam magam de lélegzetem szapora maradt. Fülem mögé tűrve tincseimet, torokköszörülés után szólni kívántam.

– Semmi baj, Ser. Jól vagyok.

– Biztosan? – kérdezte magához képest tétován, és megilletődve.

– Teljesen Ser! A Sárkányveremhez megyünk!

Ser Harrold felmérte a lehetőségeit, ahogy eltette kardját, majd szomorú arcomat látva nem ellenkezett, pedig ez, akár ellentétes is lehetett a parancsával, de ez most nem igazán érdekelt. Ha egy perccel is tovább maradok itt, megfulladok.

– Máris, hercegnő.

Syraxra várnom kellett a Verem előtt, mivel előbb értünk oda, mint a futár a hírrel, hogy jövök. Ahogy lekerült a lánc róla, felpattanva rá elrugaszkodott a földtől.

Mindegy volt hová és mindegy volt meddig, de el akartam innen szabadulni. Fojtogatott az életemre telepedő szomorúság és tehetetlenség. Idegőrlő, hogy nem vagyok ura semminek, semmire sincs ráhatásom és még azok is elárulnak, akiket a világon legjobban szeretek.

Cél nélkül, ráérősen szeltük át a felhőket, sárkányomnak elmondtam mi nyomja a lelkemet és jó volt kiadni magamból. Könnyeim arany pikkelyein folytak végig és mintha tudná mit érzek, többször pillantott rám, majd egyszer csak felkapta a fejét. Feszülten figyelt és fülei a Völgy irányába álltak. Arra felé néztem amerre hallgatózott, de semmit sem láttam. Itt a magasba, csakis egyvalamit hallhat. Egy másik sárkányt. Caraxes!

– Syrax, lykirī! – kiáltottam nemes valyriaiul, hogy nyugodjon meg, majd fordulásra utasítottam. – Naejot! – ezt meghallva, egy szabályos félkört tett visszafelé és már bántam, hogy akár a gondolata is megfordult a fejemben, hogy Sárkánykő közelébe jöjjünk. Valahogy mindig erre húz a szívem ha bánat ül rajta, és Daemon ezt nagyon jól tudja! Túl jól ismer! A ménkű csapna belé!