A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

13.

 Valyriaiul húztam tovább az időt.

– Azon tűnődöm, hogy arra a pár órára, amíg élt az Öcsém, Atyám végre rálelt-e a boldogságára. – mondtam rámutatva Apám iránt érzet dühömre.

– Atyádnak szüksége van rád. Most jobban, mint valaha. – csitította haragomat, békítette lelkemet.

– Sohasem lehetek a fia. – jelentettem ki a szívfájdító és megmásíthatatlan tényt, amiből tehetetlen dühöm fakadt.

Apám könnyáztatta arcára tekintettem és rögvest tudtam, hogy nem őt hibáztatom. Hibáztatok mindent és mindenkit de őt nem bírom.

Előre lépve sárkányomra néztem, aki a napsütésbe sütkérező arany pikkelyeivel fenségesen várt a parancsomra.

Elsőre elcsuklott a hangom, mire Syrax síró hangot hallatott. Láttam szemében, hogy tudja mi folyik itt, és ha tehetné, felvenne a hátára és messze repülnénk ettől a tragédiától. Csak ő és én. Milyen remek ötlet!

– Dracarys! – kiáltottam dühösen, mire Sárkányom közelebb lépett a máglyákhoz és tüzes leheletével beteljesítette minden Targaryen végzetét.

Néztük a lángokat és a gyászomban oly egyedül maradtam, hogy nem bírtam tovább itt maradni. Gyászoló családunkból elsőként mozdulva rohamléptekbe menekülőre fogtam. Feldúlva pattantam fel Syrax hátára, minél hamarabb és minél messzebb akartam lenni Tőlük, Tőle, Apámtól és a valóságtól.

Egy ideig csak céltalanul szeltük a szelet, ami arcomról felszárította sós könnyeimet majd csak annyit mondtam az Arany Fenevadnak.

– Vigyél haza!

És Syrax annyira egy hullámhosszon van velem, hogy tudta mire gondolok.

Sárkánykőn a régi szobámba, ami a második legnagyobb volt, legjobb kilátással a várban, letakart bútorokkal körülvéve, síri csendben feküdtem a megvetetlen ágyamba és bámultam a rég nem látott baldachinos plafonomat.

– Felelőtlenség volt senkinek sem szólva, egyedül ide jönnöd. Ha történik veled valami, nem tudták volna hol keressenek... – szólalt meg a Bácsikám, az ajtónak támaszkodva, még mindig a fekete gyászruháját viselve.

– Te mégis rám találtál. – válaszoltam de rá sem pillantottam.

– Muszáj volt! Én kaptam meg azt a megtisztelő feladatot, hogy visszavigyelek.

Erre oldalamra fordulva, a hátamat mutattam neki.

– Hagyj magamra!

– Nem tehetem, Hercegnő! – felelte nemtörődöm hangnemben.

– Pedig eddig oly tökéletesen csináltad! Az Istenekre mondom, nehogy most hagyj fel vele! – róttam fel neki indulatosan, a fal felé.

Erre sóhajtva egyre közelebb hallottam lépteit, majd ágyam megsüllyedt, hátát ágyam puha támlájának döntve, lábait komótosan felpakolta mellém.

– Csak hívnod kellett volna. Hisz megígértem! Tán elfelejtetted?

Erre kipattant a szemem és az érzéseim túlcsordultak. Kitörő zokogássál fordultam felé és a mellkasának dőlve öleltem át.

Ezután egy órán át egy szót sem szólva várta, hogy csillapodjak, karjaival megnyugtatóan körbeölelve sírtam ki a fájdalmat a lelkemből. Ez, hogy most itt van velem, a világot jelenti számomra. Mellkasa melegségével, amit az arcomon éreztem, minden lélegzetvételével és szívdobbanásával vigasztalt.

Volt, mikor csak ölelt, és volt, mikor ezüst hajamra tette kesztyűtlen ujjait. Minden simításával némán biztosított arról, hogy nem maradtam egyedül, a családunk erős egységet képez, aminek mi is láncszemei vagyunk.

Anyám mindig is értette ezt, tudta, hogy nem maradok magamra, így nyugodt lelkiismerettel az egész életét és halálát, kötelességének szentelhette.

Hazafelé, a Keskeny-tenger felszínén megcsillanó narancssárga és vörös árnyalataiban lemenő nap fényében nem versenyeztünk. Kiélveztük a szárnyalás minden pillanatát és sárkányaink úgy repültek a felhők felett, mintha csak tükörsima tó felszínén úsznának, oly kecsesen és oly könnyedén, hogy a csodálat, amit éreztem irántuk kitöltötte a mérhetetlen űrt a lelkemben.

Sötétedésre értünk vissza de a palota csarnokába már csak egyedül léptem be. Apámhoz vitt volna első utam, de a tanács tagjait láttam a jól megszokott irányba haladni, ezzel az én úti célom is megváltozott, ám nem a terembe mentem elvégezni a kötelességemet, hanem a leshelyemre, ami nagy meglepetésemre már foglalt volt.

A Bácsikám ért oda először, a falnak dőlve hallgatta a bent elhangzottakat, amiket onnan ahol én rejtőzködtem, a sötétben falnál is jól lehetett hallani, a lyukból kiszűrődő hangokat.

– Hol van Rhaenyra? – kérdezte Apám. Amit mindenki figyelmen kívül hagyott. Azért jól esett, hogy Ő legalább érdeklődött felőlem.

– Felség, a legkevésbé sem öröm erről tárgyalni ezekben a sötét órákban, de ez az ügy nem tűr halasztást. – kezdett bele Otto Hightower nagyúr.

– Milyen ügy?

– Az utódlás kérdése. A tragédiák miatt nyilvánvaló örökös nélkül maradtál.

– Van trónörökös, Segítő. – szólt közbe Corlys nagyúr, de ez mit sem zavarta Hightower nagyurat levegővétel nélkül folytatta.

– Bármily nehéz is ez az időszak, felség, fontosnak érzem, hogy meghatározzuk az öröklési rendet a birodalom egysége érdekében.

– Az öröklési rend már ismert, hagyomány és törvény által. – vette fel a fonalat Strong nagyúr és nagyon is egyet kellett értenem vele.

– Kimondjuk a nevét? – kérdezte a Tengeri Kígyó, majd mikor senki nem szólt, folytatta. – Daemon Targaryen.