A Múlt Árnyéka

103. Fejezet

Másnap reggel Ash első útja a Roxfortba vezetett. Amikor elballagott onnan több, mint egy évvel azelőtt, nem gondolta volna, hogy ennyit fog utólag visszajárkálni. Bár sejthette volna, hiszen Dumbledore segíti a munkájukat, ő meg erősen a Roxforthoz van kötve.

Végigsétálva a folyosókon ismét a nosztalgia kapta el, pláne, hogy a diákok is a folyosókon lézengtek a hétvége miatt.

Ash elérte a kőszörnyet, ahol újabb ácsorgás követte, mivel változott a jelszó. Mind minden év elején. Szóval kénytelen volt megvárni, hogy eltűnjön a folyosóról az összes diák és tudjon küldeni egy patrónust.

Dumbledore ismét lejött hozzá és beengedte, majd Ash helyet foglalt a szokásos székén és figyelte a professzort. Dumbledore előszedte a merengőt, majd beleöntötte az ezüstös emléket.

Miután Ash belehajolt a merengőbe és a zuhanás után földet ért, egy társalgóban találta magát. A szoba közepén egy igen terjedelmes öregebb nő ült egy karosszékben, tortára emlékeztető ruhában. A asszonyság egyik kezében gyémántokkal kirakott kis kézitükröt, a másikban jókora púderpamacsot tartott. Ez utóbbival amúgy is vöröslő arcát pirosította, miközben egy házimanó szűk selyemcipőcskébe préselte úrnője termetes lábát.

- Igyekezz, Hóki! - szólt parancsoló hangon Hepzibah Smith - Mindjárt négy óra! Négyre ígérkezett, és még sose késett el!

Kisvártatva a boszorkány eltette a púderpamacsot, épp mikor a manó feladata végeztével felegyenesedett. Most látszott csak igazán, milyen kicsi. Alig ért fel Hepzibah székének üléséig. Papírvékony bőre úgy lógott fonnyadt testén, mint a hófehér vászondarab, amit tóga módjára viselt.

- Hogy festek? - kérdezte Hepzibah Smith, miközben jobbra-balra forgatta a fejét, hogy minden szögből megcsodálhassa az arcát a tükörben.

- Elragadóan, asszonyom. - cincogta a Hóki nevezetű manó.

Ash majdnem felnevetett a manó szürreális válaszán, le merte fogadni, hogy a hazugság a munkaköri leírásába tartozott. Nincs olyan őrült, aki szerint a telt asszonyság elragadóan festene.

Ekkor csilingelve megszólalt az ajtócsengő, amire az asszonyság és a manó is egyszerre rezzentek össze.

- Szaladj, szaladj, megjött! - sikoltotta izgatottan Hepzibah, amire a manó kisietett a szobából.

Ahogy Ash körbenézett, csak akkor tűnt neki fel, hogy a helyiség mennyire tele volt zsúfolva mindennel. Képtelenségnek tűnt úgy átkelni rajta, hogy közben ne döntsön fel az ember legalább tucatnyi tárgyat. Voltak ott festett dobozkákkal teli vitrinek, cifra gerincű könyvek alatt roskadozó polcok, kristálygömbök meg ég-glóbuszok tucatszám és megannyi, rézvödörbe állított, zöldellő cserepes növény. A szoba összességében egy régiségbolt és egy üvegház sajátos elegyének hatott.

Egy perc se telt bele, a házimanó máris visszatért, nyomában egy magas fiatalemberrel, aki egy cseppet sem volt ismerős Ash-nek. A varázsló egyszerű fekete öltönyt viselt és könnyed, ügyes léptekkel kelt át a zsúfolt szobán, majd mélyen meghajolva csókot lehelt Hepzibah kövér kezére.

- Hódolatom szerény jele. - szólalt meg, majd egy csokor rózsát varázsolt elő a semmiből.

- Ejnye, butus fiú, igazán nem kellett volna! – kacarászott Hepzibah - Tom, Tom, nem szabad egy öregasszonyt így elkényeztetni! Foglaljon helyet, tessék, tessék... Hol van Hóki?

A házimanó közben kiment, majd egy tál aprósüteménnyel tért vissza pillanatokkal később, amit az asszonyság elő tett le, pont úgy, hogy úrnője könnyen elérje, és még csak egy centit se keljen megmozdulnia.