𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

1.- búcsú

Ajánlatos hallgatni közben:
i miss you

- Szia, Yoongi! Hallottam, hogy megint visszahoztak. Nah, most milyen gyökerekhez kerültél? - nevetett fel a szobatársam, Wonpil.

- Művészlelkek - sóhajtottam fel.

- Nyugi, én tudom, hogy örökbe fognak fogadni majd! Találsz egy rendes családot és velük élsz boldogságban! - Wonpil híres volt arról, hogy mindig pozitívan gondolkodott. Ellenben velem. Világi pesszimista vagyok, helló.

- Persze, persze - motyogtam - Veled mizujs? Kaptál híreket? - a hírek nálunk az örökbefogadással kapcsolatosak voltak. Ha jöttek valakiért, ha visszahoztak valakit. Hát igen, gyakran voltam én is hír.

- Képzeld el, kaptam! Tegnap jött két hölgy, ilyen harminc körüliek. Engem fognak örökbefogadni! ENGEM! - mutatott rá magára. Megérdemelte már szegény. Volt olyan házas pár, akinek csak azért nem kellett, mivel állításuk szerint ronda. Ez a legmocsokabb dolog, amit egy gyereknek mondhatsz, de komolyan. Azóta jelentősen csökkent az önbizalma és elhiszem, hogy ekkora volt az öröme - Beszélgetni szerettek volna velem. Kiderült, hogy ők együtt vannak, azaz leszbikusak. Aranyosak voltak nagyon és láthattad rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást. Egyből megnyertek engem, szóval ma háromra jönnek ide elintézni a papírokat! Hihetetlen boldog vagyok!

- Az jó - mosolyodtam el - Legalább te szerencsével jártál - sóhajtottam fel és kihajoltam az ablakon. Elővettem farzsebemből a cigis dobozom és kivettem belőle egy szálat.

- Remélem, hogy majd valaki leszoktad téged arról a borzalomról - bök felém, mire én csak lezserül vállat vonok.

- Ha lesz valakim - suttogom magam elé, amit nem hallhat. Az évek alatt rájöttem, hogy az emberek jelentős része romlott. Valamelyik csak szimplán, valamelyik velejéig. Olyan sokszor tiporták a földbe a lelkem, hogy nem csodálkoznék a hiányán. De mondjuk kinek is van szüksége rá? Üresnek lenni jó. Az egyetlen örömöm ez a sok bajt okozó szálacska a számban. Már teljesen unom, ha megint elvisznek egy idegen környezetbe. Hagyjanak nekem nyugtot, de tudom, hogy ez teljesen lehetetlen. Tudnám, mit esznek rajtam annyira. Oda kéne írni hozzám: bunkó, fájdalmasan őszinte, függő... Kíváncsi lennék, hogy hányan jelentkeznének értem... Van egy Jae nevű dolgozó, aki mindig beajánl. Számtalanszor kértem meg arra, hogy nem kell, sőt, nyugodtan égesse el a lapot a profilommal, de neki ez valami életcél, hogy kicsesszen velem. Egyetlen 'haverom' Wonpil, de ez egyoldalú. Sokszor hidegen hagy a fecsegése, de nekem is szükségem van valakire, aki nem hagyja, hogy megőrüljek. Sokszor szánom meg könnyen megsérthető lelki világát. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok még teljesen érzelem nélküli.

'Beszélgettem' még a szobatársammal, ami annyiból állt, hogy ő csak mesélt és mesélt, majd kopogtattak. Ideje volt menni. Rám nézett elmosolyodott, mire én megjutalmaztam egy kérdő pillantással. Hozzám szaladt és megölelt. Erősen szorított magához, ami meglepett. Határozottan meglepett. Még mindig furán éreztem magam, de úgy éreztem, hogy megérdemli az ölelésem. Ezért lassan rátettem jobbomat a hátára, a balomat pedig a derekán helyeztem el. Kicsit magamhoz szorítottam, amit örömmel fogadott, ezért ha lehet, még jobban ölelt.

- Én tudom, hogy meg fogod találni a boldogságot! - suttogta nekem.

- Bár én is tudnám - nevettem, amin ő is kuncogott, de utána visszaváltott az előző hangnemre.

- De, komolyan beszélek. Yoongi, lesz egy szerető családod, lesznek igaz barátaid és lesz egy szerelmed. Majd nevetve gondolsz vissza erre, mikor ezt mondtam, de akkor már tudni fogod, hogy igazam volt. Tudom, hogy meg fogod találni a boldogságot, mivel te vagy az, aki a legjobban megérdemli. Ideje, hogy ezt el is hidd - szipogott a végére. Eltolt magától és könnytől áztatott szemekkel rám mosolygott - Hiányozni fogsz! - ekkor felkapta a bőröndjét és kisétált az ajtón. Előtte még visszanézett és így szólt: - Tudom, hogy ezt csöpőgesnek gondolod, de én hiszek benned. Úgy igazán.

- Köszönök mindent, Wonpil. Legyél boldog az új nevelőszüleiddel - mosolyodtam el őszintén és éreztem, hogy valami keletkezik a torkomban. Köhögtem egyet és még egymásra mosolyodtunk, majd kilépett a szobából.

Az ajtó hangos csapódásától zengett az egész szoba, mire rászállt a csend. Most éreztem csak igazán, hogy Wonpil tényleg fontos volt nekem és akarva-akaratlanul is kötődtem hozzá. Francba a kötődéssel... Minden esetre, hiányozni fog a szobatársam és azt hiszem, megérett az a cigi szünet és a kis depi.