𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

24. - sötét nap...

Nem álltam készen erre. Hiába megyek minden évben, ma valamiért különösen nehéz volt. Egész este nem aludtam, csak az erkélyem korlátján ücsörögtem és néztem magam elé. Tudtam, hogy nem szabadna egyfolytában ezen gondolkodnom, de úgy éreztem, hogy most megengedhetem magamnak. A szombat és a vasárnap csak úgy repült... Hétfő hajnal virrasztottam teljes néma csendben. Nem társult hozzám semmi. Se zsebkendő, se cigi, se kávé, se alkohol vagy esetleg a telefon. Semmi. Csak én és kizárólag a gondolataim...

Rengeteget töprengtem a múlton. Nagyon sokat. Végigpörgettem a fejemben a tragédiát, majd néhány párt, aki örökbefogadott. Volt olyan, akik csak csicskáztattak engem. Yoongi hozd ide azt, hozd ide ezt. Mint egy cseléd. Ez volt még a jobbik eset. Valaki számára csak azért kellettem, hogy levezessék a feszültséget rajtam agresszívan, ütésekkel. Egy hétig folyamatosan vertek, mindenhol. Fel is lett jelentve az idióta nő meg a szadista faszi. Azt hiszem a legrosszabb mégis egy férfi volt. Róla azt kell tudni, hogy pedofil... Simogatott, csókolgatott... Hiába mondtam, hogy ne, ő csak csinálta. Egyik este a munkából feszülten ért haza és úgy gondolta, hogy... Khm... Letépte rólam a ruhákat, csak az alsónemű volt rajtam. Rám tehenkedett, én pedig összeszedve minden erőmet löktem le magamról és szaladtam ki a szobából. Felvettem kapkodva egy nadrágot és már rohantam a rendőrségre, akik később az árvaházba juttattak vissza. Kalandos egy életem van, nem? Mindig történik valami rossz, már el kell viseljem. Mint ahogy korábban is említettem: nekem ez lett a normális.

Másnap délben szedtem össze magam az erkélyről és ténferegtem be a szobába. Ott egészen este hétig csináltam a nagy semmit, ami rendkívül jól esett. Igaz, a nevelőszüleim kopogtattak néhányszor az ajtómon, de elküldtem őket. Negyed hatkor kezdtem el átöltözni. Felvettem egy fekete bő pulóvert és egy fekete farmert. Beletúrtam a hajamba, eltettem az öngyújtom, a dobozom, a telefonom meg a csomag zsepim és már indultam is ki. Az arcom meggyötört volt, mintha átment volna rajtam egy kurva nagy úthenger. Ezt leginkább Lilith vette észre, mivel Adamnek be kellett mennie a munkahelyére valami elszalaszthatatlan dolog miatt. Kérdezte mi a baj, érdeklődött felőlem. Próbáltam távolságtartó maradni és hideg tekintettel néztem a szemeibe. Remegő hanggal az utamra engedett és még így szólt:

- Nem tudom mi történt... Nem tudom mi a baj... Nem tudom jelenleg mit érzel... De itt vagyok és ha szükséged van rám, itt is leszek. Aggódok érted, nagyon vigyázz magadra. Ha bármi történne engem hívj előbb kérlek – mondta halk, kedves és feltő hangon. Meglepett, már sokadszorra, de csak bólintottam.

Ajánlatos hallgatni közben: drown

Megkezdődött utam a város másik végére, amit már úgy ismertem, mint a tenyerem. Mikor a környékre értem, az emlékek sokaságának köszönhetően elmosolyodtam szomorúan és leszálltam a buszról. Hidegebb volt és úgy látszott, hogy megint esni fog. Eddig ezen a napon mindig esett. Tavaly is, azelőtt is és azelőtt is... Mintha tudná maga az idő is, hogy mi történt. Lehet azért esik az eső, hogy gyászoljon. Mindenesetre, felkészültem, mivel kapucnis pulóvert hoztam magammal. Bementem még egy boltba és utána már célirányosan mentem oda, ami a legkedvesebb, mégis a legfájdalmasabb hely számomra. Beléptem a kapun és megkerestem a megfelelő parcellát, de amúgy egyszerű volt a helye. A bal felső sarok, a barack fa alatt. Elértem a szépen megfaragott sírkőhöz és leültem az odahelyezett padra. A két rózsát elfektettem egymással szemben a kétszemélyes síron és úgy szemeztem az írással...

Park Ssoyoung
1979-2015
Min Hyunsoo
1976-2015

Övék a legszebben ragyogó csillagok egyikei.

Olyan szar az idézet, már többször is szemeztem vele. A köcsög nagynéném gravíroztatta bele. Ekkor jöttem rá, hogy rohadtul nem ismerte őket. Ragyogó csillagok? Hagyjuk már a faszomba! Milyen csillagok?! Anya és Apa rohadtul nem csillagászkodtak vagy fárasztották a népet az ilyenekkel. Humorosak voltak és tiszta szívvel szerették az embereket. Senkit sem utáltak vagy ítéltek el. Mindenkinek odaajándékozták azt a csodás mosolyukat, amivel bearanyozták mások napját. Emlékszem, sokszor sírva jöttem haza a suliból. Az osztálytársaim egyfolytában gúnyoltak a kinézetem miatt, mivel pufók volt az arcom. Belekötöttek a ruháimba, amik márkásak voltak és a legtöbb pénzt erre költöttük el. Egyik nap keservesen sírja robbantam be a házba, ahol már otthon voltak a szüleim...

- Kicsim, mi baj? – szaladt oda hozzám anya és nem sokkal később apa is megérkezett. Szorosan öleltek magukhoz és el sem engedtek egészen addig, míg egy picit meg nem nyugodtam – Megint csúfoltak?

- Ighen – bólogattam – Ghőzgombóc volt mah az ebéd és meg is dobálthak veleh... Ahzt mondtáhk, hogy ugyhanúgy nhézek khi –és megint elsírtam magam. Édesanyám két kezébe vette az arcom és vékony, de hosszú ujjaival letörölte a könnyeim. Pislogtam egy párat majd belenéztem a sötétbarna szemeibe.

- Kicsim – mosolyodott el. Hatalmas szeretetről árulkodott minden tette és ezért is néztem fel rá – Csodás vagy. A legcsodásabb kisfiú vagy ezen az egész világon és a nyomodba se érhet senki.

- Ehzt cshak azért mhondod, mert ahz anyukám vagy – szipogtam még mindig.

- Így igaz – bólintott – Én ismerlek a legjobban – itt megpuszilta az orrom hegyét miközben kuncogott. Megint megölelt és a fülembe suttogta a szavakat  – A legcsodásabb ember vagy az egész világon. Hagyj az embereknek időt, hogy erre rájöjjenek.

Megtöröltem a szemeim és a mosoly letörölhetetlen vol az ajkaimról. Elmondhatatlanul hiányoztak nekem. Minden egyes nap gondoltam rájuk. Anya kedves mosolyára és meleg ölelésére, Apa jó tanácsaira és gondoskodására... Kibaszottul hiányoztak nekem. Valószínűleg nem lennének rám büszkék. Cigizek és nagyon sokat káromkodom. Volt olyan idő, amikor szinte semmit sem ettem. Volt olyan is, amikor öngyilkos akartam lenni, mert olyan szar volt az egész helyzet... Rengeteget változtam.

Esik az eső...

Összeszorított szemekkel kezdtem sírni. Hatalmas nagy fájdalmat és ürességet éreztem. Gombóc volt a torkomban és szorított a mellkasom. A vállaim rázkódtak a lassan kitörő zokogásomtól, amit most az egyszer visszafogni sem próbáltam. Eszembejutott az a pillanat, az a mosoly...

- Yoongi... – nyelt egy nagyot. Suttogott hozzám, és én tökéletesen hallottam mindent – Yoongi...

- Igen anya? – remegett a hangom és halkan folytak le a könnyek az arcomon. Az egyiket elsimította és gyengén simogatni kezdett. Mosolygott azzal a kedves mosolyával. Tudtam, hogy nagyon fáj neki. Megmozdulni is alig bír. Ő mégis mosolyog...

- Legyél mindig ilyen csodálatos – a vállaim rázkódtak és éreztem a keserűséget – Minden rendben lesz – itt már megremegett a hangja és reszketegen fújta ki a levegőt – Szeretlek... Szeretünk – azzal még elmosolyodott és erőtlenül hullt le a keze az arcomról...

- Legyél mindig ilyen csodálatos... – beszéltem magamban – Csak te tartottál annak. Eltorzultam, ha lehet a legjobban... Annyira szükségesem van rád... Annyira, de annyira – temettem kezeimbe az arcom – Miért mentél el? – a könnyeim megállíthatatlanul folytak le és csatlakoztak az esőcseppekhez – Ki fog engem megmenteni? Ki fog rávenni, hogy küzdjek? Tudod, hogy nem vagyok képes ezt egyedül leküzdeni – lecsúsztam a padról és térdre ereszkedtem. Ott zokogtam hangosan a temetőben, ahol senki sem volt rajtam kívül – Miért mentél el? – kérdeztem halkan – Miért mentél el?! – kérdeztem már sokkal hangosabban. Összeszedtem minden erőmet és teli torokból kiordítottam az esőcseppektől kopogó csöndes környékre:

- MIÉRT MENTÉL EL?!