𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

16. - csütörtök

Ajánlatos hallgatni közben: zombie

Nem túlzok, ha reggel úgy néztem ki, mint a mosott szar. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mivel átzokogtam az éjszakát. Borzalmas volt, nagyon borzalmas volt visszagondolnom. Én csak vissza akartam kapni a szüleim. Vissza akartam kapni édesanyám szeretetteljes ölelését. Ennyit akartam... Másoknak olyan természetes, én pedig nagyon hiányoltam ezt és... Egyszerűen még most is nehéz volt ezt elhinnem...

Csütörtök volt már. Hál' istennek következő héten és az azt követőn nem kell mennünk, mivel tavaszi szünet lesz. Végre pihenhetek egy kicsit. Amint leértem, halkan köszöntem a házaspárnak és összedobtam magamnak egy kávét. Kértem egy elvihetős tartót is, így abba is öntöttem. Mikor nagyon szomorú voltam, akkor vagy a cigibe, vagy pedig a kávéba menekültem. Mind a kettő egyaránt megnyugtatott. Aggódva néztek rám és kérdeztek is a hogylétem felől, de letudtam csak egy 'nem aludtam jól' hazugsággal. Annyiban hagyták. Taehyung örömmel csapódott be az ajtón és fogta a kezében a mai ruhám. Egy ing és farmer volt nála. Megkértem, hogy ma hagy menjek a saját ruháimban és megleptem, de megengedte, persze, hogy megengedte. Egy fekete hoodiet húztam magamra, amin egy Damn felirat díszelget. Hozzáválasztottam még egy farmert és már kész is voltam.

Ám, előtte belenéztem a tükörbe.

Az eddigi hetekben egy boldogabb énem köszönt vissza rám, viszont most... Nem tűntem boldognak. Nem voltam az. A szemeim vörösek voltak még, mert amint reggel felkeltem sírásba torkollott az egész. Az orrom piroslott, mivel annyiszor fújtam ki az este folyamán, hogy kicsit nyomott hagyott maga után. Sóhajtottam egyet. Összeszedtem magam és letipegtem az emeletről. Egyből kimentem a házból és beültem Tae kocsijába. Nem értette miért vagyok szótlan, de ő izgatott most a legkevésbé. Egész úton próbálkozott beszélni, de megnémulva néztem ki az ablakon. Amint a suli elé értünk intettem neki, ő pedig aggódó tekintettel köszönt el. Beléptem az épületbe és kivettem a szekrényből azokat, amik elengedhetetlen voltam a mai napra nézve. Már a lépcsőn lépegettem felfele, mikor mellém vetődött valaki. Az illatáról felismertem már, hogy ki az, de ignoráltam őt. Teljes mértékben. Kapucni volt a fejemen és szigorúan magam elé néztem. Olyan érdekes a padló...

- Hallod Yoongs – bökött meg a könyökével – Elég jól áll a fekete... Vadítóan – hallom a hangján, hogy magára öltötte a perverz mosolyát. Nem válaszoltam semmit, csak haladtam tovább felfelé – Mondjuk úgy néznél ki a legjobban, ha nem lenne rajtad semmi – gondolkozott el – Kíváncsi lennék rád. Olyan izmos testalkatúnak nézek ki, de hogy az is vagy? Nem tudom, de szeretném megtudni – nevetett fel, de amint látta, hogy rá sem hederítek, csak azért is folytatta – Némaság, beleegyezés. Ha odaadnád nekem magad, biztosan nem bánnád meg. Sok ember olyan tapasztalokkal távozott tőlem, hogy a mennyországba repítettem. Téged elvinnélek oda – nevetett fel megint. Felértünk a legfelső emeletre. Kémiávak kezdünk, de erre sem tudtam semmit sem reagálni. Nem vágtam fájdalmas arcot vagy álmosat. Üres voltam. Teljesen üres...

- Szia Yoongi és... Hoseok – vetett egy megvető pillant Namjoon Hoseokra, mikor köszönt. Éppenhogy ránéztem már fordultam is el. Intettem nekik és beténferegtem a terembe. A padra hajtottam a fejem és csak vártam, hogy vége legyen a napnak. Becsöngettek, nekem az osztálytársaim pedig hangosan csörtettek be a terembe. Ledobta mellém tudjuk ki magát és folytatta a piszkálásom.

- Nah, mizu Mr. Morci? – dőlt rám – Biztos sokáig fent voltál, azért vagy most ilyen – ekkor sóhajtott – Felhívhattál volna! Akkor nem lettél volna egyedül! – a tanár belépett és megkezdte az órát kénytelen voltam lehajtott fejjel végigülni, mert amíg a padon feküdtem, megint megindult a szemem.

- Min Yoongi, legyen szíves levenni a kapucnit, ha már bent van az órán! – inézte szigorú szavait nekem, mire levettem a páncélom. Láttam, amint a padtársam felém pillant én pedig megint ledőltem a padra. Nem akartam ezt. Egyedül akartam lenni... Kicsit a gondolataimmal és a múltammal. Nem hiszem, hogy olyan nagy kérés lenne ez... Tervben volt a cigiszünet, és most volt is nálam gyújtó, meg ugye cigaretta.

- Hé – megint megbökött – Minden rendben? – és ekkor megláttam az aggódó szemeit. Valamiért ideges lettem és motyogni kezdtem.

- Faszomat már a sok aggódásba. Kurva jól vagyok. Ha nem tetszik amit látsz, nézzél elfele és ennyi. Hagyj ezzel a kibaszott tekintettel – néztem mérgesen a már meglepett Hoseok felé. Ezután csöndben ültünk egymás mellett az óra végéig. Amikor csengettek, engem mintha puskából lőttek volna ki, olyan gyorsan siettem le a lépcsőn és értem ki a suli elé. Idegességtől remegő kezekkel nyúltam a dobozért és kivettem belőle az utolsót. Mikor gyújtottam volna meg, valaki kikapta a kezemből – Hé!

- Tessék – vette ki a sajátját. Még mindig dacosan szemeztem vele – Én elszívom a tiéd, te az enyém.

- És ez miért lenne nekem jó? – tettem karba a kezem.

- Az enyém erősebb. Marlboro. Látom rajtad, hogy most jól jönne egy ilyen – biccentettem és kivettem a dobozból egyet. Meggyújtottam és szívtam egy slukkot. Éreztem, hogy sokkal jobb, mivel kezdtem megnyugodni.

- Kösz...

- Szívesen. Megtudhatnám, hogy mi húzott fel ennyire? – ujjával megütötte a szálat, így a hamu a földre hullt. Morogva elfordultam és válaszoltam neki, kicsit sem kedvesen:

- Nem. Rohadtul nem rád tartozik! – erre megint meglepődött. Nem érdekelt semmi. Nem tetszett az sem, hogy sajnálnak. Nem kell nekem sajnálat, megoldom magam... Mit nem lehet ezen megérteni?