𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

12. - time skip

Ajánlatos hallgatni közben: eight

Másnap nagy nehezen sikerült időben felkelnem, így siettem az elkészüléssel, hátha még azelőtt leérek, mielőtt az ideiglenes nevelőszüleim elmennének dolgozni. Csak úgy csaptam a zoknis lábam a lépcsőfokoknak és megkönnyebbülten elmosolyodtam, ahogy láttam őket a konyhában kávézni.

- Jó reggelt! – köszöntem nekik fáradtan mosolyogva, ők pedig bár meglepetten, de viszonozták ezt. A kávéfőzőhöz léptem és csináltam vele egy kávét. Megint a rózsaszín medvés pohárból ittam, mint a múltkor, de ez akadt elsőnek a kezem közé.

- Milyen volt a tegnapi vacsora? Az úton bealudtál, így nem tudtam már megkérdezni – nevetett fel Lilith, mire csak félenken mosolyogtam.

- Jó volt, finomak voltak az ételek. Öhm... Azért mentünk oda, hogy az apja beajánlja a fiát modellnek? – tértem egyből a tárgyra.

- Igen. Az mondta nekünk, hogy Jimin régóta szeretne az lenni. Beszéltünk is róla egy kicsit, és meggyőzött engem. Az apa csak féléve dolgozik nálunk, de kiválóan szervez és csinálja a rá kiszabott feladatot – mesélte nekem Adam, mire én elhúztam a számat – Valami baj van?

- Jimin már nem szeretne modell lenni. Szóval... Hát beszélgettem vele. Az apja nagyon szigorúan veszi ezt a dolgot és teljesen elvette a fiától a modellkedési vágyát – ezután gyorsan kortyoltam egyet a kávéból, mintha mi sem történt volna.

- Ezt... Ezt sajnálom pedig. Park úr ma hozza vissza a szerződést, ami három évre szól, mert alá kell íratni Jiminnel is... – a végét már elmotyogta és elhúzta a száját.

- Ha... Aláírja, akkor... Esetleg nem tudjátok átvenni onnan? Ti szabnátok meg az étrendjét, meg ilyenek... Vagy... Nem is tudom – teljesen össze voltam zavarodva. A kusza gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben. Segíteni akartam neki, csak nem tudtam, hogy hogyan. Fura volt ez tőlem. Min Yoongi nem gyakran segít az embereknek, de ő más volt. Az őszinteség és az ártatlanság csak úgy sugárzott belőle és megesett rajta a szívem.

- Meglátjuk majd, hogy mi lesz. Mindenesetre, köszönöm, hogy szóltál – mosolyodott el Adam – Hallom jól kijössz Taehyunggal... – kezdte el, én pedig csak elmosolyodtam. Végre lett egy barátom... Tudom, hogy nem tart majd sokáig, de igyekeztem ebben a hosszú pillanatban élni. Ki akartam élvezni, hogy végre - bár rövid időre - boldog lehettem. Nem tudom mi lesz ezután, vagy hogy hogyan fog véget érni, de ez jelen esetben cseppet sem érdekelt. Úgy akartam megélni minden napot, mintha az utolsó lenne itt...

- Igen. Taehyunggal... – kezdtem bele, nekik meg majd' kiesett a szemük a kíváncsiságtól – Taehyunggal azt hiszem barátok vagyunk – mosolyodtam el félénken, és a nevelőszüleimnek fülig ért a szája. Együtt mosolyogtunk... Idilli pillanat, nemde?

▁ ▂ ▄ ▅ ▆ ▇ ██ ▇ ▆ ▅ ▄ ▂ ▁

Eltelt már két hét, mióta itt vagyok. Holnap hétfő, és kezdődik a harmadik. Az elmúlt időkben történtek dolgok... Először is Taehyunggal közelebb kerültünk egymáshoz és sokszor emleget 'legjobb' barátjaként. Ez nagyon jól esik, mivel én is így nézek rá. Jártam már náluk is, és mesélt magáról. Megtudtam, hogy a szülei Adamnél dolgoznak és Tae saját apja menedzseli őt. Az anyukája pedig könyvelő ugyanúgy a fiúnál. Nincsenek sokszor otthon, de nagyon szeretik a gyereküket. Találkoztam már velük nem egyszer és hiába kerestem valami hibát azon a kedves mosolyukon, nem találtam...

Adam és Lilith. Ők nem úgy viselkednek már, mint az elején. Teljesen olyanok velem, mintha a saját fiuk lennék, hiába nincs ez így. Töltöttünk már együtt egy hétvégét a hegyekben, ahová a barátom és a szülei is jöttek. Nagyon élveztem, hiába volt idegen az egész hely és sok ember. Persze, elmentünk csak hármacskán is néhány napra és tudtam, hogy ezek szép emlékekként maradnak fent. Egy dolog volt a rossz ebben az egészben: a bizonytalanság. Nem tudtam, hogy mikor lesz ennek az egész jónak vége, és ha erre gondoltam, szorítani kezdett a mellkasom. Fájt beismernem, de kötődtem hozzájuk. Ehhez a két iszonyúan kedves és szeretetteljes felnőtthöz, akiket lassan a második családomnak tekintettem. Rossz lesz majd elengedni őket, ha eljön az idő.

Ott volt még a suli is... Nagy kínszenvedések árán - meg Namjoon segítségével - behoztam nagyjából azt a fél éves lemaradást néhány hét alatt. Már teljesen úgy néztem ki az osztályban, mintha a kezdetektől odajárnék. Namjoon és Jungkookkal nagyon jól kijöttem, ilyen barátokká váltunk. Nem nekik mondtam el a személyesebb dolgaim, de volt, hogy velük beszéltem ki a töri tanárt, hogy mennyire borzalmas. Egyet is értettek velem sokszor, mivel majdnem ugyanaz a problémáink voltak az iskolával kapcsolatosan. Az angollal nagyon lelkes vagyok, eddig megyeget... Persze, sokszor szorulok segítségre, olyankor Namjoon magyarázza el nekem az igeidőket vagy a nyelvtani dolgokat. Leginkább ezekkel vagyok gondban. Mikor kiderült, hogy Hoseok az osztálytársam, teljesen kikészültem. Még mindig nem állt le rólam és folyamatosan rajtam csüngött, hiába mondtam neki szépen vagy már kevésbé szépen, hogy hagyjon békén a picsába. Nem értette meg sehogy. Taehyung se értette őt, hogy miért pont engem szúrt ki prédájának, de a barátom csak annyit mondott, hogy ignoráljam és majd valamikor abbahagyja. Eddig ez nem jött be, de nem adtam fel.

- Nah, itt vagyok! – mosolyodott el Taehyung és beletúrt a kissé vizes hajába. Fáradtan elmosolyodva bólintottam egyet és vártam, hogy mikor fekszik be mellém. Egyik este filmeztünk és nagyon későn lett vége. Itt aludt és nem tágított amellől, hogy velem aludjon. Nagyon furcsa és zavaró volt, de hozzászoktam, mert minden harmadik napon csinálunk egy ilyen ottalvós dolgot. Valamikor Adaméknél, valamikor náluk. Ez változó. Lefeküdt mellém és feltette a telefonját tölteni, majd lekapcsolta a lámpát – Min gondolkozol?

- Hogy mennyire repül az idő – sóhajtottam fel – Olyan, mintha csak tegnap érkeztem volna ide és mutattak be neked... Majd mentem el suliba és ismerkedtem meg Namjoonékkal...

- Nekem mondod? – nevetett fel, mire rávezettem a tekintetem – Ha valaki azon a napon azt mondja nekem, hogy Min Yoongi a barátom lesz, arcon röhögöm – ezen mind a ketten kuncogtunk. Hát igen. Taehyungnak nem voltak barátai. Mindenki csak azért akart vele barátkozni, mert híres és volt pénze, nameg jól néz ki. Magán iskolába jár, ahol gazdag gyerekek az osztálytársai. Ott legalább - ha külsőleg is - kicsit hozzá hasonlókkal tanul együtt.

- Holnap mit veszek fel? – kérdeztem egy mosollyal az arcomon.

- Nagyon király dolgot választottam ki! – ült fel hirtelen és a félhomályban is láttam azt a töretlen izgatottságot az arcán. Amióta először mentem suliba, mindig ő választja ki a ruháim. Néha rám erőlteti, ezért van már egy kisebb kupac gönc a szekrényem egyik polcán – Fehér póló, fekete farmer. Ez még annyira nem is különleges, de! Itt jön a de! – dörzsölte össze a tenyereit – Vettem neked egy fejpántot!

- Hogy mit? – néztem rá értetlenül – Fejpánt? Azt nem edzéshez szokták hordani?

- Te nem annak fogod! Már most látom, hogy nagyon jól fogsz kinézni! – tapsikolt, én pedig csak mosolyogva megforgattam a szemeim. Olyan jó outfitekkel látott el, hogy a nyomorult külsőmet vállalhatóvá tudta varázsolni. Ennek köszönhetően egyre több lány fordult utánam, ami egy nagyon kicsi, légy piszoknyi jó érzéssel látott el és egy picit nagyobb lett az önbizalmam. Persze engem nem érdekeltek ezek a lányok. Hidegen hagytak leginkább. Amit viszont tettek, hogy híresebbé váltam az iskolai közösségben. Juhé?