𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

13. - nézem őt, ő engem

Ajánlatos hallgatni közben: lovely

- Délután jövök érted. Pont itt fogok parkolni. Pont itt! – paskolja meg a kocsijának az ajtaját – Majd figyeld meg...

- Meg fogom figyelni – sóhajtok fáradtan. Taehyunggal nemtom' mi van, de egész ide úton öntötte magából a fárasztó hülyeségét és nem bírtam már tovább.

- Viselkedj jól. Ha van bármi gon-

- Nem lesz! Menjé' má' el, el fogsz késni – összeszorítom az ajkaim, ő pedig csak nevetni kezd, én pedig nem értem. Pont most teszem máglyára a tekintetemmel, ő pedig kinevet? Felháborító! – Mit nevetsz?

- Théghed – törli meg a szemeit, mintha kicsordult volna a könnye – Felpuffad az arcod ilyenkor és... Ahnnyirah vicces!

- Komolyan mondom, remete leszek egy nevesincs hegyen ahol verebeket fogok vadászni és azt eszem életem végéig. Senki sem vesz komolyan! – tárom szét tehetetlenül a karjaim.

- Mi lesz a kolostoros terveiddel?

- Áh, el kell engednem.

- Miért? – érdeklődik komolyabban.

- Túl bonyolult – vonok vállat, ő meg kuncog. Feladva intek neki, és indulok meg az épület felé, mert ha Taen múlik, itt állunk egész nap. Dudál még kettőt, majd elhajt. Mosolyogva nézek utána és besietek a suliba. Eléggé elfecsegtük az időt.

A folyosón sétáltam már azután, hogy kivettem a könyveim. A táskámat a vállamon csak fél pánttal hordtam és úgy kerestem a történelem termet. Nekikezdtem lépcsőzni, mikor egy kezet érzek a vállamnál, így kíváncsian fordulok oda. Megnyugszom, mivel csak Namjoon az. Rám mosolyog, majd mellém szegődik és később Jungkook is csatlakozik.

- Jó reggelt! – biccent félénk, amit viszonzunk. Így már hárman megyünk fel a lépcsőkön és érjük el együtt a hamradik emeletet. Célirányosan érkezünk a terem elé és nyomom le a kilincset. Amint belépünk, meg is szólal a csengő, szóval pont időben voltunk. Elfoglalom a helyem az ablak melletti padsor utolsó padjánál és fáradtan hajtom a falapra a fejem. Tegnap sokáig felvoltam, mivel egyfolytában akadt valami, amin el kellett gondolkodnom. A legtöbbre már nem is emlékszem, de tudtam, hogy a következő szünetben innom kell egy kávét és ha belefér, elszívok egy szálat. Lassan beténferegtek a társaim és az öreg nekikezdett az órának. Úgy csináltam volna, mintha írnék és csak bambultam. Meg volt az egész vázlat annak a lánynak a jóvoltából, így nem kellett ezért izgulnom. A többiek persze vagy lelkesen jegyzeteltek és írtak, vagy pedig hidegen hagyta őket a dolog és meg se emelték a tollukat. Ahogy végignéztem a társaságon, észrevettem, hogy Hoseok nincs itt. Miért nincs itt? Vajon megint lóg, vagy... Tudjuk mit csinál... Zavart ez engem. Nagyon, de nagyon zavart, ahogy viselkedett. Sokszor fordult elő, hogy amikor rám volt akaszkodva random megcsókolt néhány diákot a folyosó kellős közepén. Egyszer történt olyan is, hogy egy fiúval... Hogy is mondjam... Kicsit meggyűrt pólóval meg kusza hajjal jött ki a mosdóból... Akkor is úgy csinált, mintha ez tök természetes lenne. Egyfolytában próbálkozik a módszereivel, amivel azt hiszi le tud venni a lábamról, de nekem ez a viselkedés egyáltalán nem imponál. Még arra sem jött rá, hogy nem fogok egyhamar 'megtörni' és odadni magam neki. Néhanapján, ha elteszi ezt a hülye viselkedését, akkor jófej. Nagyon is jófej. El tudnám képzelni olyan barátnak, mint például Namjoon...

- Min gondolkozol? – suttog valaki a fülembe, én pedig megugrok, mivel nem számítottam rá. Ezt a tanár úr is észreveszi és értetlenül néz felém.

- Minden rendben, Yoongi?

- A legnagyobb rendben – biccentek neki egy sóhajjal, mire ő visszafordul az osztály érdeklődő része felé. Én furcsán nézek a mellettem mosolygó fiúra, aki még mindig nem adta fel.

- Nah, nem is válaszolsz? – lökött meg a könyökével kuncogva. Én firkálni kezdek a füzetbe és direkt nem nézek rá. Érzékeltetni akarom, hogy hagyjon békén, de amint látom, nem nagyon veszi ezt észre – Megbántottalak, vagy miért nem válaszolsz? – dől hátra a széken egy sóhajjal együtt. Most realizálom csak, hogy egy padban ülünk. Egyáltalán mikor jött be a terembe?

- Miért érdekel ez, Hoseok? – még mindig nem nézek rá, csak tovább viszem a tollam hegyét a formák körvonalán.

- Én kérdeztem előbb! – dől előre, de még mindig minden figyelmemet a rajzhoz szentelem. Leteszi a fejét a kezem mellé és így éri el, hogy a szemébe nézzek. A gesztenyebarna szemeibe. Ő csak ingázik az enyéim között. Mintha nem akarna egy pillanatot sem kihagyni, annyi minden történik. Én csak nézem őt, ő engem. Kezdek eltévedni a szembogaraiban, amik lassan, de megállnak. Mintha sétálnék Vele az avarban, melynek levelei felvették a barna mindegyik árnyalatát. Fúj a szél, őszies az idő. Csak úgy csörög a lábunk alatt a sok levél. Hoseok szorosan mellettem jön és egyre jobban beljebb térünk abban az erdőben. Már annyira a sűrűjében sétálunk, hogy mindenhol csak a barna növényeket látom. Minden barna, kivéve ő. Annyira beérünk már, hogy nem látok mást. Csak őt... Pislog, így kizökkenek és már kezdek észhez térni. Érzem, ahogy pirosodni kezd az arcom, mivel észreveszem, hogy milyen pozícióban is vagyunk mi tulajdonképpen. Ő fekszik a padon, én pedig felé hajolva nézem – Szépek a szemeid – suttogja, amivel őszintén meglep. Valami perverzre, vagy egy bunkóbb megjegyzésre számítottam, nem pedig erre. Szépek a szemeid. Megrázva a fejem nézek ki inkább az ablakon, minthogy ráfigyeljek. Ignorálnom kellett volna. Ezt most elrontottam...

- Aranyos vagy, hogy így zavarba jössz – kuncog, én pedig megforgatva a szemeimet teszem hideg ujjaim a piros fejemhez, hogy egy kicsit lehűtsem. Ez mi volt?