𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

Prológus

- Nem tűröm meg ezt a viselkedést! – dobbantott a lábával a férfi, mint egy durcás gyerek. Eléggé vicces látvány volt, de ennek nem adtam hangot.

- Drágám, Yoongi biztos nem úgy gondolta – érintette meg férje vállát a hölgy, majd rám nézett – Ugye?

- Hát de tényleg gyerekes képeket festett. Ezeket én is meg tudom csinálni úgy, hogy nem a legszebben festek – vontam vállat, mivel a legkevésbé sem érdekelt ez az egész szituáció.

- Most azonnal menj a kocsihoz, büdös kölyök! Szedd a cuccod, mert visszaviszlek az árvaházba, hogy ott is döglődj még két évig! – kapta fel a kocsi kulcsokat az asztalról és kiviharzott a házból. A felesége utána szaladt, én pedig unottan sétáltam fel az emeletre és a még ki nem pakolt bőröndömmel kitipegtem a vendég szobából. Teljes mértékben hidegen hagyott ez az egész. Már számolni sem tudom, hogy hányszor vittek vissza, de nem is bánom. Valaki azért nem tűrt meg, mivel rájött, hogy szükségem van kajára, mosni kell rám és be kell íratni az egyik közeli iskolába. Emlékszem még az első családra. Ők azért dobtak el maguktól, mert nem tudták elfogadni a teljes valóm. Az elején egyből kötődni kezdtem hozzájuk, de mikor rájöttem, hogy mi lesz a sorsom, összetörtem és eltaszítottam magam tőlük. Azóta megtanultam, hogy nem szabad adnom egy darab ilyesmi párnak esélyt, mivel én tökéletesen megvagyok egymagam az ismert helyemen. Árvaházi szobám az, igen, de én ott érzem otthon magam...