𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

75.

Ajánlatos hallgatni közben:  lonely

Yoongi szemszöge:

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy semmi kedvem nem volt menni csütörtökön. Reggel Tae szokásához híven beállított hozzám, és ledöbbent meglátva engem. Tegnap nagyon későn jöttem haza, csakhogy ne lássák az arcom. Woojin alapos munkát végzett... A barátomnak is csak annyit írtam, hogy hozzon valamilyen sminket, így mit sem sejtve lépett be hozzám. Sokkosan, de segített javítani a helyzeten. A szemem alatt egy jó nagy seb húzódott, és ez igaz volt az orromra is, és a másik szememnél pedig monokli díszelgett. Az ajkam felszakadt, és kicsit fel volt dagadva az arcom jobb része. Ez volt csak a fejem. A testem tele volt sebekkel, foltokkal és zúzódásokkal. Fájt még levegőt is venni, de leginkább a vállamnál éreztem kellemetlen érzést. Az nagyon fájt, de senkinek nem mondtam el. Miután kiszálltam az autóból, intettem egyet, de utána egyből felvettem a maszkom. A hajamat a szemembe húztam, hogy a legkisebb nyoma legyen. Amint beértem, meglepődve vettem észre Woojint, aki egyáltalán nem leplezett semmit sem. Neki is volt monoklija és az orra hatszorosára dagadt. Lehet, hogy eltörtem, de ennyi csak belefér... Sóhajtva a fejemre húztam a kapucnim és a szekrényemhez léptem. Namjoonék természetesen megtaláltak és kérdezgettek, de nem igazán voltam beszédes. A bütykeimről is lejött a bőr és hihetetlenül fájt. A legrosszabb az volt, hogy egyáltalán nem ápoltam le semmit sem. Tae próbálkozott, de nem engedtem neki, ami hiba volt. Minden egyes szünetben kimentem cigizni és akár hármat is elszívtam egy ilyen alkalomkor.
Kémiánk volt és pár perc maradt hátra az órából. Rágtam a körmöm és a lábam egyfolytában járt. Ideges voltam és szorongtam. Az egyetlen boldogságot jelenleg a marlboro jelentette. Amint meghallottam a csengőt szaladtam is ki a teremből. Nem érdekelt, hogy a tanár utánam szólogat, és az sem, hogy furán néznek rám az emberek. Konkrétan remegtem. Reggel sokkal de sokkal rosszabb volt, egyedül ez segített rajta. Kiszaladtam az épületből és a számba is vettem a szálat. Remegő kézzel gyújtottam meg és szívtam belőle egy mély és nagy slukkot. Éreztem, ahogy lassacskán megnyugszom, és az idegességem meg a szorongásom csökken, de helyébe a fizikai fájdalom jött és a szomorúság.

- Úristen – kapta a szája elé Hoseok a kezeit. Rá se hederítettem, mivel neki is jobb lesz, ha elfelejt... Nekem kevésbé, de ez kit érdekel. De egyáltalán, hogy követett? Észre sem vettem – Úristen hogy nézel ki...

- Kösz a bókot – motyogtam, amit meghallott.

- Yoongi – köszörülte meg a torkát – Igaz, hogy tegnap Woojinre támadtál? Összeverted őt, majd otthagytad...

- Persze – nevettem fel – Miért támadnék rá?

- Elég sok ok gyűlt össze az elmúlt napokban...

- Igen, tegnap csak úgy rátámadtam! – kiáltottam el magam – Annyi a különbség az ő meséje és az igazság között, hogy ők többen voltak, mint én – mondtam halkan – De Hoseok, higgy amit szeretnél.

- Most miért beszélsz velem így? – nézett rám. Úgy viselkedik velem, mint egy idegennel. Mintha sosem jelentettem volna számára semmit. Sajnálom, ha most a stílusommal megbántom, de nem tehetek róla kivételesen. Úgy éreztem magam, mintha folyamatosan ketyegő bomba lennék, amely bármely pillanatban felrobbanhat. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy lassacskán össze fogok esni a sok dolog miatt, ami a vállamat nyomta... Fáj. Kibaszottul fáj.

- Sajnálom – próbáltam moderálni magam. Ha nem fogom vissza magam, simán elsírom magam. Ennyire sok volt nekem már minden, és ennyire kivoltam. Figyelmesen nézett rám, majd ez átváltott ijedté, amit nem értettem. Ekkor realizálódott bennem, hogy valami nagyon csípi a szem alatti sebem, de hamar rájöttem... És már sírok is. Nagyon jó... – Sajnálom – törölgettem a szemeim, de nem nagyom mentem vele sokra – Sajnálom – mondtam már halkabban és elindultam egyenesen – Ha valamelyik tanár kérdezné, ellógom a napot – értesítettem, majd mentem tovább. Közben az égő szál folyamatosan ott volt a kezemben és ugyanúgy szívtam belőle. Sose éreztem magam ennyire nyomorultul. Ez a fájdalom hasonlított a fiatalabb énem fájdalmához az autópályáról...

- Nem hagylak így elmenni – fogott rá a vállamra, de egyből felszisszentem. Ijedten kapta el a kezét és nézett rám döbbenten – Hívtam egy taxit. Hozzám megyünk – adta tudtomra, én pedig értetlenül néztem rá. Ha én odamegyek, Hoseokkal tolok ki, de erőm nem visszautasítani. Nem telt bele öt percbe, megérkezett a jármű, én pedig behuppantam. A könnyeim egyfolytában folytak és egy idegroncsnak éreztem magam...

Megérkeztünk Hozzá és a kanapéra ültetett. Hamarosan visszajött az orvosi ládával és neki kezdett leápolni. Előtte lemosta az arcom vizes törölközővel, és neki kezdett. Csípett és fájt, de ő elterelte a figyelmem. Ha eddig ennyire ignorált, akkor most miért van itt? Amint kész lett a fejemmel, megkért, hogy vegyem le a pólóm. Erőm nem volt tiltakozni, simán csak lehúzta rólam az anyagot. Levegőt is elfelejtett venni, amikor meglátott. Szégyelltem magam... Reggel én is láttam a felsőtestem, és valami borzalmasan néz ki. Az egyiknél volt kés, és azzal össze-vissza ejtett rajtam kisebb vágásokat, a többiek pedig rúgtak és ütöttek ahol értek. Lassan és sokkosan kenegetni kezdte a foltokat és ragtapaszt ragasztott a vágásokra. Amint leápolt, engem figyelt egyfolytában.

- Bocsáss meg – törte meg a csendet. Értetlenül néztem felé. Miért kér bocsánatot? – Lehet, hogy Woojin eddig hazudott nekem... Nem nagyon hiszem el azt neki, hogy rátámadtál, mivel ő sokkal jobb állapodban van, és téged sem úgy ismerlek, aki rátámadna valakire – gondolkodott hangosan.

Talán felnyílt volna Hoseok szeme?