𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

14. - nyugalmas délután

Felszisszentem és gyorsan az ujjamat a csap alá dugtam majd engedtem rá hidegvizet. Összeszorított szemekkel tűrtem ezt, majd gyorsan elszaladtam egy ragtapaszért a szobámba. Megvágtam magam a késsel, miközben a zöldséget daraboltam fel. Lilithnek segítettem a főzésben, mivel éppen csinálta a vacsorát. Japchaet fogunk majd enni. Hogy miért pont ezt? Nem vásároltunk be és csak ehhez volt a házban hozzávaló. Sietve mentem vissza a konyhába és egy 'már itt vagyok' után folytatni kezdtem a darabolást. Próbáltam kiüríteni a fejem, de túl nehéznek bizonyult... Túl nehéznek...

...Pislog, így kizökkenek és már kezdek észhez térni. Érzem, ahogy pirosodni kezd az arcom, mivel észreveszem, hogy milyen pozícióban is vagyunk mi tulajdonképpen. Ő fekszik a padon, én pedig felé hajolva nézem – Szépek a szemeid – suttogja...

Szépek a szemeid... Még mindig ez jár a fejemben. Annyira mélyreástam magam az övéiben, hogy még órák elteltével is ennek a hatása alatt vagyok. Egyszerűen az iskolában sem tudtam ugyanúgy viselkedni, mikor megtalált és idegesített. Ahányszor csak ránéztem elpirosodtam és elkaptam a fejem, mint valami tini lány, mikor meglátta a kiszemeltjét. Tae is felfedezte, hogy nálam nem minden oké és egy picit el vagyok varázsolva. Annyival próbáltam megnyugtatni, hogy csak fáradt vagyok és hosszú napom volt... De nem jött be. Sajnos ismert már annyira, hogy tudja, hogy több van csöpnyi fáradságnál. Ma is itt alszik, mert ő úgy döntött. Már ellenkezni sem próbáltam, mert tudtam, hogy úgyis jönni fog...

- Jól van, nyugodtan menj fel. Ezeket majd én befejezem, köszönöm szépen a segítséget! – mosolyog felém kedvesen, mire biccentek egyet és felsietek a számomra kijelölt szobába. Amint felérek, ledobom magam az ágyamra és lehunyom a szemem, hogy csak egy picit élvezzem ezt a nagy semmittevést. Eltelik húsz perc és Tae is berobban a szobámba, majd mellém veti magát. Kezdem azt hinni, hogyha tovább itt maradok lehunyott szemekkel, akkor elalszok, hiába van már itt és elvileg filmezünk.

- Kész van már a házid? – kérdezi kicsit rekedtes hanggal, gondolom ő is kicsit elpilledt.

- Dehogy – ráncolom a szemöldököm – De nem is fogom megcsinálni. Nem érdekel, elveszi az életkedvem...

- Ugye tudod, hogy ez nem kedv kérdése? Jövőre lesz a teszt, amit a legjobban kell megírnod, hogy jó pontokat szerezz az egyetemhez és könnyebb legyen bejutni – oktat ki apukásan, de nem hatnak meg a szavai.

- Te hova akarsz tovább menni? Mi akarsz lenni? – terelem a témát és reménykedem benne, hogy sikerül is.

- Hát, ez lehet hülyén fog hangzani, de... – nevet fel kínosan és érzem, hogy nála ez nem mindennapi téma – Színész szeretnék lenni. Tavaly szerepeltem az egyik kdramaban is, a Hwarangban és nagyon élveztem! Akkor fogalmazódott meg bennem ez.

- Nem láttam még, de ha szeretnéd, megnézhetjük... Te feladnád a modellkedést a színészetért? Modellként már befutottál és nagyon híressé váltál. Nem véletlenül hívogatnak ilyen meg olyan rendezvényekre és küldözgetnek neked cuccokat...

- Szeretek modellkedni. Már tizenkét évesen is ezt csináltam és akkor is élveztem,  de... De mi lesz velem később? Sokkal később. Túl fiatal vagyok még – itt felnevet – nem akarom feláldozni az egész életem erre. Tudod... Már most kezd megcsappanni az örömöm ebben az egészben – a végét elharapja és felsóhajt. Felé fordítom a fejem és ő is rám néz.

- Szerintem helyt tudnál állni színészként. Azt csináld, amit szeretsz csinálni. Nincs sok értelme, ha már eleged van az egészből. Akkor a pénz... Nem számít. Szokták mondani, hogy a boldogság nem a pénzben rejlik és ez igaz. Lehetsz akármennyire gazdag, vehetsz meg akármit, mert meg sem kottyan... Válhatsz befolyásos emberré és az is maradsz életed végéig, de ha nem vagy boldog, az egész egy szar. Lehet, hogy színészként kicsit kevesebbet keresnél, de legalább lenne értelme csinálni – mondom a gondolataim a szemébe nézve. Amint a végére érek meglepődötten néz rám, majd szélesen elmosolyodik. Egyből feláll és odasiet engem megölelni(?) és szorít magához. Az utolsó ölelést még tőle kaptam a kocsiban, mikor hivatalosan is barátok lettünk. Ez most határozottan váratlanul ért, de jól esett. Igen, jól esett, hogy megölelnek engem, Min Yoongit aki ódzkodott ettől. Már most visszanézve látom, hogy nem kicsit változtam az első itt töltött napom óta. Az emlékek hatására elmosolyodok és rakom a barátom hátára kezeim és úgy szorítom magamhoz. Ezen kuncog és eldőlt minket az ágyon. Nyekkenek egyet, mikor Taehyung egész testével rám tehenkedik és töretlenül ölel még mindig magához. Én is így teszek. Nem kicsit félreérthető ez az egész, amit most mi csinálunk, de egyáltalán nem érdekel. Most jó ez így...