𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

76. - nem engedek

- Haza kéne mennem – törtem meg a több perce zajló csendünket. Este tíz óra volt, eléggé késő. Hoseok apja üzelti útra ment és megint csak egy hét múlva fog visszatérni, így ő egyedül van ebben a nagy házban.

- Ráérsz még – sóhajtott fel. Őszinte kell, hogy legyek... Rendkívül kínosan éreztem magam. Hogy miért? Csak foglaljuk össze az elmúlt idők történéseit. Összejöttünk, majd varázsütésre idegenek lettünk a másik felé, engem megvertek, neki hazudtak, ééés most itt ülünk egymással szemben a konyhában és nézzük a másikat, változást keresve. Ő elég sokat találhat rajtam, főleg az arcomon. Rajta is látok. A haját belőtte, így látszódik a homloka is. Ettől a gondolattól szaporán ver a szívem... Hiába történtek dolgok, az érzelmeim nem változtak. Ugyanúgy szerelmes vagyok belé, mint korábban. Ugyanúgy bele vagyok bolondulva a mosolyába, a nevetésébe, az ajkába, a tincseibe, az ölelésébe, a nyakába, a csókjába... Ezek még erősödtek is bennem, nem pedig gyengültek, ahogy kellett volna lennie.

- Ezt mondtad két órája is – dőlök neki a szék támlájának.

- Nem hiába mondom most i-

- Miért marasztalsz? – szakítottam félbe, mire csak meglepett pislogásokat kaptam – Eddig szinte rám sem néztél. Sőt, megvetettél. Lehordtál, otthagytál, megbántottál; ezután pedig próbálsz itt tartani? Nem értelek...

- Bocsánatot kértem már a viselkedésem miatt... – nézett el az ablakra.

- Akit megismertem Hoseok, őszinte vágyakkal zaklatott. Majd, megint megismertem egyet. Ő pedig őszinte szeretettel szeretett és boldog volt. Akit múlt héten láttam Hoseok, ő is az őszinte gondolatait osztotta meg velem – néztem rá keményen, de ő rám sem emelte a szemeit, hanem szigorúan a földön tartotta – Mindegyik te vagy. Megértem, hogy sajnálod, de valami rávezethetett erre...

- Woojinnel nőttem fel. Mindig is barátok voltunk – kezdett bele halkan – Ők végül elköltöztek, amikot tíz voltam. Nem tartottuk a kapcsolatot, de hosszú idő után megint találkoztam vele. Átiratkozott hozzánk, és ugyanúgy szeretett szekálni embereket, mint régen – húzta el a száját – Nem akartam elveszíteni. Azt hittem, hogy így téged sem foglak, ha vigyázok, de unszimpatikus voltál a számára és ezután már távolabb kerültünk egymástól... – nézett végre rám – Ő volt az utolsó barátom, aki ismerte anyát – folytatta egy kisebb szünet után – Valamiért olyan érzésem volt, hogyha elveszítem, akkor anyát és végleg elfogom... – itt megköszörülte a torkát – Ő is piszkosul hiányzik...

- Hoseok – dőltem előrébb – Miért nem mondtad el? Megoldottuk volna. Nem fajult volna el ennyire a helyzet, mint most. Woojin ellenem akart fordítani téged, és te vakon hittél neki...

- Nem mondtam el, mivel egyáltalán nem akartam róla beszélni – sóhajtott – Mostanra is csak nehezen szedtem össze magam...

- Én pedig – kezdtem bele, de elcsuklott a hangom – Én pedig nem akartam senkihez sem kötődni. Sem Taehez, sem a nevelőszüleimhez, sem pedig hozzád. Nem akartam senki előtt sem sírni. Nem akartam érezni megint, hogy végre igazán élek... Mégis megtettem – könnyesedett be a szemem – Érted megtettem. Érted próbáltam boldog lenni, mosolyogni, megnyílni, megint szeretni... Mindent miattad tettem, utána hirtelen, mintha nem is léteztem volna. Tudod milyen volt? – csuklott el megint a hangom.

- Yo-yoongi én sajnálom – mondta végre őszintén... Én csak felálltam a helyemről és megindultam az ajtó felé – Hova mész?

- Mennem kell – fordulok vele szembe már táskával a hátamon. Intek neki és kilépek a házból, otthagyva őt. Neki is fájt, nekem is fájt, de most nem inoghattam meg. Nagyon sokat szenvedtem az elmúlt időkben, és hiába őrültem meg érte, nem tudok egy könnyen felejteni...
Miután hazaértem, Adamék leszidtak a lógásért, majd aggódtak egy sort az arcom miatt. Kedvesek voltak, de jelenleg nem vágytam semmi másra az alváson kívül. Így, egyből az utam a szobámba vezetett, és úgy ahogy voltam, rádőltem és már aludtam is.

----

nem olvastam át, így alig bírom nyitva tartani a szemem. sry a hibákért! '^^

_misluca