𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

64.- nosztalgia

Végigsimítottam a fekete hangszer tetején. Kint az eső halkan kopogott... Hajnali három volt, én pedig képtelen voltam aludni. Meg kellett győzödnöm, hogy a nevelőszüleim ajtaja zárva van, mivel a világért sem szeretném felkelteni őket. Hátha az eső is egy kicsit elnyeli majd a hangot. Lassú léptekkel közelítettem meg a zongoraszéket és állítottam be saját magamnak. Olyan régen ültem már egy ilyenen, szinte nem is emlékszem... Vettem egy nagy levegőt és lenyomtam egyszerre három billentyűt. Le kellett hunynom a szemeim, mivel mélyen érintett az a hang, amit én csiholtam ki belőle... Az előző alkalommal is esett az eső, amikor a hangszer előtt ültem. Mindenki sírt. Az ég is, a sok ismeretlen ember, de én nem. Utáltam mások előtt sírni. Akkor azért zongoráztam, hogy enyhítsem a fájdalmam. Most is ezt teszem... Olyan, mintha kihasználnám őt, mivel csak akkor jövök ide, amikor baj van. Most baj van. De még mekkora...
Az agyam már csak egy dolog körül forgott, az ujjaim maguktól mozogtak. Lassan kezdték egymást követni a hangok és alakultak át egy megnyugtató dallammá. Le is hunytam a szemeim megint, de úgy is tartottam őket. Feltettem a bal kezem is a billentyűkre és már ott is játszottam. Nem érdekelt, hogy esetleg hangos vagyok. Nem érdekelt, ha nem jött ki a ritmus. Nem érdekelt, ha néha félreütöttem. Nem érdekelt...

❝- Javíthatatlan vagy – csóválom a fejem.

- Tudom, de sok csaj szereti ezt az embert! – nevet fel győzelem ittasan, én pedig lazán otthagyom.❞

Elmosolyodom, amint ez bevillant. Ez első értelmes beszélgetésünk volt. Elsőnek hihetetlenül idegesítő embernek tartottam, de utána megváltozott a véleményem...

❝Megmondtam, ho- – itt pedig elhallgattam. Nem Taehyung állt előttem, hanem Hoseok, aki mosolyogva figyelt. Először csak ijedten néztem őt, majd mikor köszönt, gyorsan megtöröltem a szemem és próbáltam rendbe hozni magam. Nem akartam, hogy így lásson. Nem bíztam meg benne, ki tudja kinek fogja kiteregetni ezt az énem. Odalépett hozzám hosszabb lábaival és megfogta a csuklóim. Gyengének éreztem magam mellette. Akármennyire akartam erősnek mutatni magam, nem ment. Nyeltem egyet és belekezdtem abba, ami elsőnek eszembejutott.

- Mondtam már, hogy nem fekszem le ve-

- Nem ezért vagyok itt - szakított félbe - Nem is akarlak megfektetni - jelentette ki, amivel őszintén meglepett. Már nagy nehezen ránéztem, amiért csak jobban mosolyogni kezdett.

- Akkor? – nem értettem miért van itt, ha nem rajtam akar élvezkedni.

- Beszélgetni és itt lenni veled...

[…]

- Miért vagy ilyen végtelenül szomorú?

- Miért érdekel? – kaptam felé a fejem.

- Mert nem jó téged így látni. Érzem, hogy valami rossz dolog történt. Tudom, nem én lennék az első, akit beavatnál – itt felnevetett – de egy idegenebb embernek lehet könnyebb beszélni. A titkod biztonságban maradna nálam. Ha összeveszünk vagy fasz tudja... Valami ilyesmi, akkor sem használnám fel ellened. ❞

Szipogtam és kinyitottam a szemem. Mosolyogtam, mivel olyen kellemes érzéssel töltött el, ahogy erre visszagondoltam... Nosztalgikus... Mintha ezer éve történt volna, de mégiscsak egy hónapja volt. Te jó ég, hogy repül az idő!

❝- Nincs mitől izgulnom? – nevettem fel – Nem ismered őket. Én sem ismerem őket teljesen... Ha holnap már nem leszek itt, akkor teljesen össze fogok törni! – néztem rá könnyes szemekkel, ő pedig bánkódva figyelt – Meg teljesen hülye is vagyok! – pattantam fel és úgy néztem tovább – Miért pont neked mondom ezt el? Valószínűleg csak a megfelelő alkalmat keresed arra, hogy leteperj és jól megdughass! – a végét, már szinte kiabáltam. Letette a bögrét és lassan felállt. Erre kicsit megijedtem, ezért hátrálni kezdtem. Kiértem a védelemből és már megint az eső verdeste a vállamat. Mire feleszmélhettem, egy határozott mozdulattal felém lépett és magához vont. Egy ideig álltam egyhelyben, de végül a kezeim összekulcsoltam a lapockájánál és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta.❞