𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

15. - múlt

Ajánlatos hallgatni közben: let her go

A lágy szellő cirógatta az arcomat és néha beszökött a pólóm alá is. A messzeségben hallottam a villamos elsuhanó hangját, ami annyira élesen hangzott, hogy hiába volt tőlem messzire, hallottam. Az erkélyem korlátján ültem és sokszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy felszökök a tetőre. Az erkélyem csak a szomszédig engedett látni. Nem tudom minek tervezték meg ezt a kilépőt, ha beültettek elé fákat és nem volt kilátás. Felsóhajtottam és beszaladtam a szobába. Amint megtaláltam az öngyújtóm és a dobozom, elszántsággal léptem ki az erkélyre. Kurva veszélyes amit fogok csinálni, mivel több méter magason voltam. Mégis összeszedtem magam és ráültem a korlátra. Felhúztam a lábaim és a ház falában megkapaszkodva lépdeltem a falhoz. Vékony volt a korlát és iszonyúan kockázatos volt, de nem érdekelt. Éppenhogy felértem az épület tetejét, olyan mellkas magasságban volt. Szerencsére volt egy kis fedele az erkélynek, így mikor felhúztam magam, egyből feltettem a lábam arra a fedőre. Innen már sokkal könnyebb volt felmásznom. Már fent is voltam és... Egyszerűen alakadt a lélegzetem. Hajnali három. Nem voltam álmos csak egy kicsit, de az a kicsi is egyből kiment a szememből. Egy dombon laktak Adamék. És volt ez annyira magasan, hogy nagyjából beláttam Szöül kivilágított valóját. Levegőt is elfelejtettem venni. Annyira csodálatos látvány volt, hogy még mosolyt is csalt az arcomra. Az utcai lámpák mindenhol égtek és ez adta meg a szépségét. Néha láttam piciben autókat, de ez ritka volt. Leültem a lapos tető szélére és lelógattam a lábaim. Kivettem a dobozból egy szálat és az ajkaim közé helyeztem. Éppen gyújtottam volna meg, mikor a telefonomra értesítés érkezett.

Naptár:
Esemény öt napon belül. Esemény leírása: ***

Kikaptam a cigit a számból és erősen megkellett, hogy kapaszkodjak. Hiába volt a táj csodaszép és társult hozzá az estei hang, mégis elszorult a torkom. Remegő kézzel helyeztem vissza a szálat az ajkaimhoz majd erősen szívtam belőle.

Üresnek éreztem magam. Kibaszottul üresnek.

Hiába volt itt Lilith és Adam, Taehyung, meg Namjoon és Jungkook; egy valami hiányzott... És hogy mi volt az? A biztonságérzet, ami vegyült szeretettel, de leginkább megnyugvással. Most lesz idén, hogy hat éve történt. Olyan élesek voltak bennem az emlékek, mintha csak tegnap következett volna ez be...

Anya és apa éppen nekem meséltek valami vicceset.

Nevettem.

Szorosan öleltem magamhoz a plüssöm, Stanleyt. Gáz vagy nem, féltem elaludni egyedül még tizenkét évesen is. Ezért volt velem Stanley, hogy segítsen benne.

Fáradt voltam már és le-lecsukódtak a pilláim, mivel már nehéznek éreztem őket.

Egy ilyen alkalommal ejtettem ki kezeim közül Stanleyt és szomorúan kaptam utána, de már bent is volt az ülés alatt.

Anya hátrafordult és elhúzva a száját mondta apának:

- A te ülésed alatt van, szívem...

Apukám vakon tapogatózott az én plüssöm után.

Felém fordította a fejét.

Elmosolyodott.

Kiemelte Stanleyt.

Odanyújtotta nekem.

Már minden rendben volt, mivel a jó öreg barátom velem volt.

Anya felkiáltott...

Ijedten fordult vissza apa.

Erős fény.

Hangos zajok.

Egy hatalmas nagy csattanás.

Nem mertem kinyitni a szemem... Láttam már ilyen filmet és őszintén féltem a következményektől.

Mégis kinyitottam őket.

Megláttam a kinyílt légzsákokat.

Apa az üvegnek dőltötte a fejét és láttam, hogy vérzik valahol.

Ijedten anyára kaptam a fejem.

Ő az ülésre simult rá, de ekkor felfedeztem, hogy egy nagyobb üvegdarab a hasába fúródott.

Remegő kezeit felemelte.

Lassan fordította felém a fejét.

Sírt.

Ezért én is sírtam.

Nagy nehezen felém fordult és véres tenyerével az arcom felé közeledett.

Megsimított és elmosolyodott.

A könnyei csak úgy folytak le az arcán, de ő csillogó, mosolygó egyben fájdalmas szemekkel nézett rám.

Csak úgy simultam az érintésébe.

- Yoongi... – nyelt egy nagyot. Suttogott hozzám, és én tökéletesen hallottam mindent – Yoongi...

- Igen anya? – remegett a hangom és halkan folytak le a könnyek az arcomon. Az egyiket elsimította és gyengén simogatni kezdett.

Mosolygott.

Tudtam, hogy nagyon fáj neki. Megmozdulni is alig bír. Ő mégis mosolyog...

- Legyél mindig ilyen csodálatos – a vállaim rázkódtak és éreztem a keserűséget – Minden rendben lesz – itt már megremegett a hangja és reszketegen fújta ki a levegőt – Szeretlek... Szeretünk – azzal még elmosolyodott és erőtlenül hullt le a keze az arcomról.

Ijedten kaptam utána és visszahelyeztem, ahol eddig volt.

- Anya... – sírtam és sírtam – Anya! – rázogattam meg, de nem reagált. Iszonyúan zokogni kezdtem és hatalmas nagy szomorúság kerített hatalmába – Anya, ígérem jó leszek. Jól fogok tanulni, szorgalmas leszek. Segítek majd Neked, segítek apának lefesteni a kerítést. Nem leszek szófogadatlan, egyből ugrani fogok, ha megkérsz rá. Csak kérlek... – itt már hallottam szirénázást is és riadt emberi kiáltásokat – Csak kérlek maradj. Szükségem van rád. Nagyon is szükségem van rád. Ki fog segíteni a matekban? Ki rajzolja majd meg a rajz házim? Anya, maradj... Nem akarlak elveszíteni... Khérlek – keservesen zokogtam és simogattam az arcát. Valamikor a puha haját, valamikor a szeme alatti részt... – Anyha...

- Ott egy kisfiú! – hallottam egy női hangot, majd kipattintották az ajtót. Egy tűzoltó volt és amint meglátott, nyelt egyet.

- Kisfiú... Az anyukád... Már nem fog többé felkelni – itt tört el bennem a mécses, zokogtam és képtelen voltam megnyugodni. Az ölelését akartam. Most azonnal!

- Anyha! Ahnya! Anyah! – kiabáltam egyre hangosabban, de felesleges volt. Kiemeltek a roncsból és a tűzoltó szorosan magához ölelt.

- Minden rendben lesz – suttogta nekem, én pedig erősen csóváltam a fejem.

- Semmi sem lesz rendben...

És elérkeztünk ehhez is... Fhu, gyerekek én elsírtam magam, miközben írtam. Fájdalmas volt elképzelni, ahogy Yoongi már el-elhaló reménnyel ébresztgeti az anyukáját, aki... Aki nem fog felébredni. Remélem tetszett... Igyekszem a következővel.