𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

71. - elengedjem?

Ajánlatos hallgatni közben: forever rain

Másnap, vagyis szerdán kénytelen voltam iskolába menni. Mivel elég nagy melegeket írnak mára, csak egy lenge outfitet volt rajtam. Bent, mintha semmi sem változott volna. Hoseok ugyanúgy Woojinnel volt, és ők ugyanazt csinálták, mint eddig. Amint indultam volna, egy kezet éreztem a vállamon, ami megállásra kényszerített. Megfordulva láttam azt a szokásos hármast. Halványan mosolyogtam rájuk, és ezzel is azt akartam mutatni, hogy minden rendben.

Pedig semmi sem volt rendben...

- Yoongi? – nevetett fel Namjoon – Meg se ismertelek – bökött a hajamra.

- Hát igen – néztem rá a cipőmre – Tae rávett, mert szerinte le volt nőve. Nem számítottam én sem erre a színre, de ahogy telik az idő, egyre inkább tetszik – vontam vállat. Menta zöld lettem. Tegnap Tae elvitt vásárolni(?), hátha jobb lenne a kedvem. És, ekkor találta ki, hogy egy kisebb változtatást hozzon nekem. Valami visszafogottabra gondoltam, de ez is tetszett.

- De, jól vagy? Tegnap miért nem jöttél? – kérdezte Jimin, Jungkook pedig karbatette a kezét.

- Persze, minden oké – bólintottam – Csak elaludtam. Hétfőn elég későn értem haza, és nagyon fáradt voltam.

- Áh, így már mindent értek – nevetett megkönnyebbülten Jimin. Jungkook pedig gyanúsan méregetett engem. Lehet Tae elmondta, hogy mi is van valóban? A következő pillanatban azt vettem észre, hogy mindannyian elkomorulnak és gyilkos tekintettel néznek a hátam mögé. Kíváncsi voltam és megfordultam; de ekkor egy nem várt dolgot vettem észre. Jung Hoseok éppen felém közeledik. Felém. Egymaga. Jó, Woojin a háttérben éppen egy lánnyal beszélgetett, de egyedül jött. Nagy szó.

- Yoongi – szólított meg, amint közelebb ért hozzánk – Tudnánk beszélni? – kérdése egyből kérdőjelekkel lepte el az agyam. Beszélni akar? Itt? Hétfőn nem azt csináltuk?

- Mit szeretnél? – kérdeztem hamis mosollyal. Szerintem életemben nem mosolyogtam ennyit. Az is rátett még egy lapáttal, hogy egyre több ember gyülekezett az épületben. Mintha egyre többen pillantanának felénk.

- Mint mondtam; beszélni – kezdte el rágcsálni az ajkát.

- Szerintem hétfőn megbeszéltünk mindent – fordultam el tőle. A többiek zavarodottan néztek hol rám, hol a hátam mögé, de nem nagyon érdekelt. Nem akarok Vele beszélni. Akármennyire is imádnám, ha most megölelhetném, vagy az ajkaira tapadhatnék... Szívem hevesen ver, de sajnos túlságosan fájnak a közelmúltban történtek, ezért makacsul hátat fordítva maradok. Meghát... Neki jobb nélkülem.

- Szia, Yoongi! – ugrott az arcomba Woojin. Mi a franc. Ma mindenki fura...

- Helló – biccentettem neki.

- Minden okés Hoseokkal? – karolta át a vállát nevetve. Ez a hamis nevetés teljesen felidegesít. Miért nem lehet egyszerűen békén hagyni?

- Természetesen – bólintottam.

- Akkor jól van – kezdett arrébb sasszézni, de amint olyan közel ért hozzám, hogy pár centi választott el minket, megállt – Megmondtam, hogy hagyd békén. Nem egyszer figyelmeztettelek. Remélem tudod, hogy ezt már nem fogom ennyiben tűrni, ugye? – kérdezte vigyorogva. Ezután elmentek én pedig ott maradtam idegesen. Nem is kellett volna jönnöm...

꧁꧂

Nyugodtan sétáltam hazafele. Mivel mindenki a másik irányban lakik, mint én, egyedül tettem meg az utat. Tae ezen a héten nem tud hazadobni, mivel késő estig bent van a cégnél, mivel most collabol asszem egy márkával, és ebből kifolyólag megy ezerrel a fotózás. Fárasztó nap volt a mai. Egyedül csak azt vártam, hogy végre hazaérjek és elvesszek egy kicsit a magányban. Nem is gyújtottam rá, mivel otthon felejtettem a cigim, ezért ideges és nyűgös voltam. Tényleg csak haza akartam érni, de ez nem válhatott valóra... Éppen egy sikátor előtt mentem, amikor hirtelen elkapott valami nagyon rossz érzés. Meg is volt, hogy miért... A következő pillanatban azt tapasztaltam, hogy valaki egy embereset lök rajtam, és ennek következtében földre kerülök. Viszonylag hamar felálltam, de éreztem a fájdalmat a vállamnál. Valószínűleg arra estem... Megpillantottam hat embert, de csak egyet ismertem fel belőle. Woojin...

- Szóval ez lenne a következmény? – tártam szét a kezem.

- Eltaláltad – bólintott – Megismersz? Mivel Jung nincs itt, meg merem kérdezni – mosolyodott el.

- Persze, hogy megismerlek. Te vagy az a seggfej a suliból, aki nem bír békén hagyni, nem?

- Rossz válasz – csóválta a fejét – Menj vissza régebbre – ezután egy ököl csattant az arcomon. Hihetetlenül fájt, és pont ezért ütöttem vissza. Sikerült a lendület hatására egy akkora horgost beadnom neki, hogy a földön kötött ki. A haverjai ezt nem hagyták annyiban, ezért sportszerűen egyszerre jöttek rám. Ha az egyiknek viszonoztam, akkor a másik rúgott meg. Túl sokan voltak, ezért pillanatok alatt én is a földön kötöttem ki. Győzelem ittas volt a mosolyom, mivel láttam, hogy az egyiknek az orra vérzik, a másik pedig az oldalát fogja. Nem hagyom magam. Ezt feléjük is érzékeltettem. Már támadtak volna le megint, de Woojin megállította őket egy intéssel. Az arcát fogta. Vérben forgó szemekkel közelített felém – Nem emlékszel, Min? – markolt a tincseim közé. Fájt, de próbáltam nem kimutatni. Egyenesen egymás szemébe nézve gyilkoltuk egymást. Ekkor ugrott be...

- Mi van, Min? – nevetett fel – Te intézeti szökevény – köpött le.

- Kussolj – töröltem meg az arcom. Nagy nehezen felszenvedtem magam a földről – Hagyj békén, és akkor én is békén hagylak.

- Milyen kegyes! – nevetett fel. Tőlem idősebb volt két évvel. Mindig amikor kiszöktem, ő elkapott és általában megvert – Tudod – lett nyájas – Neked is meg kellett volna halnod, mint a szüleid. Szart se érsz. A Föld egy boldogabb hely nélküled! – pofozott fel...

- Rohadj meg! – sziszegtem az arcába. Erre elengedett és felegyenesedett.

- Tudod, egyedül az lep meg, hogy nem lettél öngyilkos. Én a helyedben tuti az lennék – mondta megvetve.

- Én meg azt nem értem – húztam fel magam az egyik kukába kapaszkodva – Miért zavart, hogy nem ismertelek fel? Nem te voltál az egyetlen, aki napi szinten vert meg és próbált a szavaival megölni – erre kissé kerekedtek a szemei – Akkor sem voltál egyedül, most sem vagy. Félsz tőlem – mire ezt kimondtam, a tenyerétől égett az arcom.

- Nem félek tőled te idióta. Hamis reményekbe ringatod magad... Szánalmas – köpött felém. Mérgesen néztem rá, és félelmetesen mosolyogtam felé.

- Gyere akkor – nevettem fel mint egy őrült – Üss csak meg. Verj véresre. Nem érdekel – tártam ki a kezeim. Meglepődve nézett rám, én pedig gyomorba vágtam.

- Vajon – köhögött egy sort – Mit fog szólni Hoseok, ha megtudja mit csináltál velem? – mosolyodott el.

- Ő azt hisz, amit akar.

- Csk így rendezed le? Meg sem érdemled őt! Nézz magadra. Ő fényévekkel más, mint te!

- Igazad van – szóltam egy pöppet higgadtabban – Most egy kicsit zavaros a kapcsolatunk. Elviselem azt is, ha megversz. Nem nagyon izgat – csóváltam a fejem – Ameddig ő... Ameddig ő boldog... Addig én is jól vagyok – ezután megint megütött. Mind a hatan vertek ahol értek. Egy ideig még én is viszonoztam, de felhagytam vele. A fejemet védtem és magzatpózban feküdtem a porban. Ők rúgtak megállás nélkül... Ahányszor beszéltem Hoseokkal, más lett a kedve és ez negatívum volt. Ameddig nem volt velem, vele minden rendben volt. Tegnap rengeteget gondolkodtam... Rájöttem, hogy egyedül én állok a boldogsága útjában. Ma is csak azért akart velem beszélni, mert azért történtek bőven dolgok hétfőn... El kell fogadnom a helyzetet. Akármennyire is fáj, de ez van. Nem tudok mit tenni.

Délután eleredt az eső. Én csak összeverve sírtam abban a sikátorban és egy teljesen másik napon járt az agyam. Mikor ehhez hasonló történt, de akkor nem egyedül voltam, hanem Vele... Ebből is látszik, hogy nélküle semmit sem érek, de ez visszafele nem így van. Ő tökéletesen megvan nélkülem... Nekem pedig iszonyúan hiányzik...

❝- Yoongi – szorította a kezét a mellkasához.

- Igen?

- Fussunk – mosolyodott el, mire én is megejtettem egy halvány mosolyt. Nem tudom miért és hogyan történt ez, de szakadó esőben, kissé összeverve, egymás kezét fogva szaladtunk az üldözőink elől...❞