𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

62. - Jelenet

Ebédeltünk, és már csütörtök volt. A héten semmi említésre méltő nem történt... Én a Namos hármassal ültem szokásosan a mai alkalommal, és annyira rossz volt ránéznem arra az ötödik székre, ami üresen maradt. Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy pontosan mi is van a mostani helyzet mögött, de érzem, hogy ez sokkal összetettebb, mint hittem. Amiután Woojin megfenyegetett, találkoztam úgy Hoseokkal, hogy magunkra maradtunk pár másodpercre.

'- Sajnálom – fordult felém, én pedig zavarodottan néztem rá – Úgy sajnálom, ami most történik. Egyáltalán nem így terveztem. Remélem megérted – mosolyodott el a végére. Mire feleszmélhettem már ott sem volt és Woojin mellett bandukolt.'

Ez a kisebb beszélgetés még jobban összezavart, mint ahogy lehetett. Tudtam, hogy a végére kell majd járnom az ügynek, ha tisztán akarok látni mindent...

- ... Yoongi, figyelsz te rám? – bökött oldalba Jungkook.

- Bocsi, elkalandoztam – mosolyodtam el – Majd később elmondod. Én viszont visszaviszem, mivel egyáltalán nincs étvágyam, ha nem baj – Jungkook csak mosolyogja csóválta a fejét, Namjoon viszont eléggé máshogy nézett ki. Aggódóan nézett rám, miközben rágcsálta az ajkát. Nem kell így éreznie. Meg fogom oldalni... Kitoltam a székem és felálltam az asztaltól. A fehér tálcát megfogva és az azon lévő tárgyakat egyensúlyozva igyekeztem elvinni az adott ablakhoz, de valaki megállított. Mi a szar? Hoseok állt előttem bánkódó tekintettel. A szemeit kapkodta az asztalunk, az ő asztalunk és köztem. Éreztem a feszültséget. Végül szemei megállapodtak gondolom Woojinen, aki az egész ebédlőt túlkiabálva mondta neki az instrukciókat.

- Alázd meg, hajrá! – és ezzel az egy mondatával csendesítette el az egész iskolát. Éreztem magunkon azt a rengeteg pillantást, amit felénk vetettek. Idegesen várakoztam arra, hogy végül mik lesznek a fejlemények. Hobi rendesen kapkodta a levegőt. Annyira nyugtalan volt és zaklatott, hogy magamig éreztem – Mi van? – nevetett fel. Ahogy közeledett, egyre inkább idegesebb lett a szemben lévő fél. Az utolsó pillanatban szakadtam el a szemeitől és fordultam a másik irányába. Sugárzott a lényéből, hogy sokkal felsőbbrendűnek érzi magát – Nem mered, Jung?

- Miért kéne megaláznia ok nélkül? – a hangom visszhangzott az egész helyiségben.

- Nekem van okom, de azt neked nem kell tudodnod – forgatta meg a szemeit. Egy hirtelen karlendítéssel kiverte a kezeimből a tálcát, ami hatalmas csattanással ért földet. Egy ideig a károkat mértem fel, de végül belefúrtam a szemeim az övéibe.

- Nem tudom, hogy kinek képzeled magad – löktem egy kisebbet rajta – Nem vagy te jobb senkinél sem, sőt – forgattam meg a szemeim – Össze kéne szedned magad, Woo. Az én türelmem is véges – gyilkolt a szemeivel. Végül ezek szerint nekem sikerült megaláznom őt? – Ezt pedig nem én fogom feltakarítani – mosolyodtam el, és hagytam ott Woojint, Namjoonékat, az egész iskolát... És nem utolsó sorban Őt, akinek a szemei mindent elárultak;

Segítségért kiáltott...