𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

11. - a vacsora

- Egy tízes skálán mennyire félsz? – suttogta nekem Adam, mikor már a házba léptünk be. A cipőt nem kellett levenni, így egyből sétálni is kezdtünk az úr után.

- Huszonöt – nyelek egyet a válaszom után. Beszéd közben megremegett a hangom, így még inkább liftezni kezd a gyomrom. Ránézek Adam ijedt arcára, így gyorsan még rávágom – De nyugi, összeszedem magam! – ezen halványan elmosolyodik. Be kell rekesztenünk a diskurálásunkat, mert az ebédlőbe értünk.

- Elnézést szeretnék kérni, de a fiam még nem jött le az emeletről. Nyugodtan üljenek le, megnézem mit csinál – magyarázta idegesítően erőltetett vigyorral az arcán, majd gyorsan felszaladt a lépcsősoron. Én leülök Lilith mellé és van mellettem még egy szabad hely. Velünk szemben is van négy üres szék, gondolom érkezni fognak még emberek. Nem sokat kell várnunk, megérkezik az apuka a fiával, aki lehajtott fejjel foglal helyet velem szemben. Az apja Adammel szemben ül, gondolom, hogy tudjanak beszélgetni. Az anyuka kihozza a konyhából az ételt, ami gondolom valami amerikai kaja lehet, mert nem gyakran látok ilyet Koreában. Jó étvágyat kívánnak, én pedig várok. Várok, hogy valaki szedjen. Nem tudom miből mennyit szokás, de szívem szerint mindent megkóstolnék és a legjobból megpakolnám a tányérom. Érzek egy tekintetet magamon, így végignézek a társaságon. Végül megállapodok a fiúnál. A szemeimben kereshet valamire választ. Viszont, én tudom, hogy nekem van az egyik legtitokzatosabb szemem. Azokból semmit sem lehet kiolvasni, csak elveszel a feketeség óceánjában. Mikor ezt észrevette, nyel egyet és a szedő kanálhoz nyúlva szed ételt a tányérjára. Mindenből egy kicsit, majd csipegetni kezd. Közben a szülők beszélgetni kezdenek valamiről, ami nem tudom mi, mert teljesen kizárom őket. Csak a szemben ülő piciny kis testét figyelem és annak finom mozdulatait. Sietősen szedek én is pont ugyanúgy és ugyanannyit, mint ő, majd az evőpálcáimmal kezelésbe veszem a kaját. Néha fel-felpillantok, hogy lássam változott-e valami. Észre se vesznek minket a felnőttek, ahogy szemmel próbálunk kommunikálni, de ez nem is baj. Izgulok még, de valahogy neki sikerült lenyugtatnia. Megköszörülöm a torkom és közelebb hajolva suttogni kezdek neki:

- Félsz tőlem? – ezután gyorsan visszahúzódok és eszegetek tovább. Lenyeli a falatot, majd válaszol:

- Nem tőled. Hanem attól, akivel vagy...

- Collins? – biccentem egy kicsit oldalra a fejem, ő pedig mosolyogva csóválni kezdi a sajátját – Akkor?

- Egy suliba járunk. Alattad vagyok eggyel – ezután iszik egy korty vizet, de ezt is olyan finoman teszi, hogy csak csodálkozni tudok – Mindenki ismer téged. Tudjuk kik a szüleid, ki hoz suliba...

- Pedig csak tegnap mentem – húzom el a szám.

- Az iskola egy nagy pletyka klubb. Mindent tudunk a másikról. Kivel volt, mit csinált... Azt hogyan csinálta – magyarázta tovább, mire én csak bólintottam. Ezután csöndben elfogyasztottam az ételt és megtörölve a számat dőltem hátra és fontam keresztbe a karom. Őt néztem. Valami fura volt ebben a srácban. Mintha tényleg félt volna tőlem, nem is kicsit. De miért? Ki akarom ezt deríteni!

- Gyerekek, menjetek fel. Vannak dolgok, amiket a felnőtteknek meg kell beszélniük – mintha eddig nem ezt tették volna... Na mindegy. Óvatosan állok fel, nehogy zörögjek a székkel és követni kezdem a nálam alacsonyabb fiút. Ő egészen a szobájáig meg sem áll, aminek az ajtaját kinyitva lép be a helyiségbe és ledobja magát az ágyára. Én csak leülök a székre és rendületlenül nézem őt. Rám sem vet legalább egy ellenőrző pillantást, csak a plafonjának szenteli minden figyelmét. Egyszercsak megszólal, ami a hirtelen jött csendben igazi ordibálásnak hat a suttogás ellenére is.

- Te egyáltalán tudod, hogy miért jöttetek ide? – sóhajt fel, amivel engem meglep. Mintha szomorúnak tűnne, vagy nem is tudom...

- Nem – csóválom a fejem, holott tudom, hogy úgysem látja.

- Apám azt akarja, hogy modell legyen belőlem...

- Modell alkatúnak nézel ki. Tiszta és szép a bőröd. Nem vagy vékony sem dagadt, pont jó. Az arcod is fotózni való... – vezettem le hangosan a jellemzését, amin csak kuncogott – Mi ezzel a baj? Tán nem akarsz az lenni?

- Fején találtad a szöget. Régebben ez volt az álmom, de nem most akartam elkezdeni. Ki akartam élni ezt a kort, amikor minden a bulizásról és jókedvről szól. Néha a tanulásról is, de az annyira nem izgalmas... Barátokat akartam, de apám a fejébe vette, hogy modellet farag belőlem. Nem engedett el sehova, nem ehettem gyorskaját, nem mehettem el egy buliba sem... Túl sok dolgot vesz ez el tőlem – sóhajtott megint fel gondterhelten, én pedig csak elhúztam a számat. Sosem szerettem, ha mások döntenek valakinek az életéről. Az jó, ha segítenek benne, de ne ő csináljon mindent... Ha elveszed egy ember örömét, akkor azt nem fogta tovább ugyanúgy csinálni. Velem is ez volt... Elvették az életörömöm és utána minden olyan nehezen és fájdalmasan ment. Meg tudtam érteni ezt a fiút.

- És, ha valami folytán nem vennének fel Adamék?

- Egy ilyen céggel kevesebb. Ezután megyünk egy másikhoz, addig, amíg nem sikerül. Apa fel fog mondani, ha ez veletek nem jön össze – ekkor rám nézett és megláttam kicsit duzzadt, de piros szemeit – Amúgy Jimin vagyok – szipogott egyet és rám mosolygott, amit én viszonoztam.

- Hát... Tanácstalan vagyok Jimin. Nagyon tanácstalan – ráztam a fejem megint és sajnálkozva vezettem rá szemeim.

- Üdv a klubban...