𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

77. - elragadt

A kocsi halkan zötykölődött. Az országúton, este nagyon hangulatos volt ez az autó út. Én a vezetői ülés mögött ültem, és bambultam ki az ablakon. A figyelmem egy pillanatra az ülés alá terelődött, ahol a cimborámat pillantottam meg. Elöntött a teljes pánik és egyből ellenőriztem a vezetőt... Édesapám az. Mi történik?

- A te ülésed alatt van, szívem - hallottam meg anyukám kedves és szeretetteljes hangját. Sokkosan néztem rá, ő pedig felém kacsintott. Apa keze elindult a plüss felé, de közbeszóltam.

- Nem szükséges! Kibírom nélküle! - rivalltam rájuk ijedtemben. Mind a ketten értetlenül néztek hátra, felém. Ennek következtében apa megint nem vette észre a járműt, ami felénk tartott, majd... Sötétség. Percek múlva egy ismerős hang ébresztgetni kezdett.

- Yoongi! Kelj fel! Mennünk kell! - rázogatta a vállam. Kinyitottam a szemeim és sokkosan néztem Hoseokra. Láttam a szüleim holttestét. Élettelenül ülnek az ülésben...

- Úristen! - kiáltott fel egy idegen, női hang.

- Yoongi. Mennünk kell! - nézett rám komolyan. Kihúzott a járműből én pedig értetlenül, de egy idő után követtem. Kézenfogva húzott az erdőbe, ahol csak gyalogoltunk előre a vaksötétben. Addig mentünk, míg el nem értünk egy ajtót, ahol Hobi benyitott és húzott maga után, viszont a helyiségbe egyedül érkeztem. Értetlenül néztem körbe az ismerős szobában, ahol egyedül voltam. Pár másodperc múlva viszont ez megváltozott. Kuncogva csörtettem be ide Hoseokkal együtt, aki amint beértünk az ajkaimra tapadt. Amire pislogtam, már nem kívülről figyeltem a történéseket, hanem engem csókolt. Alkohol íze volt az ajkainak, de ezt egyáltalán nem bántam. Hirtelen elhajolt tőlem, s mire megkérdezhettem volna ennek a miértjét, a nyakamra hajolt. Puszikat hagyott ott, engem pedig kirázott a hideg. Lassan az ágy felé sétáltunk, és rádőltünk, de amint alattam éreztem a lepedőt, megint történt valami. Nem este volt, hanem a nap sugarai köszöngettek be rám és a szobára. Megint egyedül voltam, de más helyen. Azon a helyen, amit már hihetetlenül régen láttam. Ez a Szobám volt. A szuperhős poszterek a falon, a polcokon a játékaim... A családi fotók az asztalomon és gyerek ruhák a székemen... Elvarázsolt az egész. Nem tudtam tovább bámészkodni, mivel kopogtattak az ajtómon. Nem válaszoltam, így benyitottak. A lélegzetem elállt és gombóc keletkezett a torkomban. Édesanyám volt az...

- Gyere, szívem ebédelni - hívott mosolyogva, majd távozott. Hamar észbekaptam és rohantam utána a folyosón, hátha elérem, de ez mind hiába, mivel egyre csak messzebb kerültem tőle. Reményvesztetten lelassultam és végül megálltam.

- Anya - szóltam neki, de ő csak ment előre - Anya! - kiabáltam neki, mivel már olyan messze volt tőlem - ANYA, NE HAGYJ ITT!

- Elég vicces, ahogy kiabálsz utána - ijesztett meg az a hang, ami földbe tiporhatja az érzéseim - De miért teszed? Nem is értem...

- Hagyj, Woojin - fordultam el, de nem teljesítette a kérésem.

- Miért üldözöd a boldogságot? Miért üldözöd azt, mint egy semmirekellő? Mondjuk, az vagy... - nevetett fel - Nem érdemled meg. Sosem érdemelted meg. Még azt sem, hogy mosolyogj.

- Erről ne te dönts, jó? - kérdeztem, de közben megremegett a hangom.

- Ez nem döntés. Ezzel születtél... Az igazat megvallva az életet sem érdemled meg...

- Tessék? - döbbentem le.

- Lilithék jobban meglennének nélküled, Taenek sincs már rád szüksége, mivel ott van neki Jungkook. Egyedül Hoseok az, akit gyökeresen magad mellett tartasz. De jó ez? Csak hátráltatod szegényt. Ő is mennyivel boldogabb volt, míg be nem léptél az életébe - forgatta meg a szemeit, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban.

- Woojin, elég.

- Anyádék is csak csalódtak benned, ahogy élsz. Miattad haltak meg. Ha nem ejted le azt a kurva nyulat, még most is élnének. Te vagy a hibás.

- Elég már!

- Nem érted, hogy csak egy hiba vagy a rendszerben? Feleslegesen próbálkozol, amúgy sem sikerül semmi. Igyekszel boldog lenni, de ezzel másoknak ártasz. Hoseok milyen jól megvolt velem, nem? - mosolyodott el.

- Woojin!

- Mindenki csalódni fog benned. Ha nem most, idővel biztosan. A legjobb, ha gyorsan kilépsz mindenkinek az életéből és hagyod, hogy boldogok legyenek. A szüleid is azok lennének, ha nem ölted volna meg őket. Hoseok is az lenne, ha nem manipulálnád, Taehy-

- ELÉG! - kiáltottam el magam, és felsírtam. Zaklatottan felültem az ágyamban és megállás nélkül zokogtam. Remegtem és kapkodtam a levegőt az álmom miatt. Tudtam, hogy el kell mennem. Most, amíg nem késő. Magamra vettem egy pulóvert és a zsebembe süllyesztettem a telefonom és már ugrottam is ki a szobám ablakán. Egy szál zokniban szaladtam végig a csöndes utcákon és megállíthatatlanul zokogtam. Csak mentem előre, fogalmam sincs hova, mivel a könnyeimtől nem láttam semmit. Tíz perc után már teljesen elfáradtam és az egész testem remegett. Annyira fájt és annyira egyedül éreztem magam... Inkább hagytam az álomnak, hogy elragadjon. Megkapaszkodtam az egyik kapunak a rácsában, de végül ténylegesen engedtem a sötétségnek. Szemeim becsukódtak, én pedig a földre estem.

A fájdalom felemésztett és magával ragadt. Elájultam.

-----

mit gondoltok, hogy fog alakulni Yoongi helyzete?

btw, szerkesztettem egy új borítót:

hogy tetszik? c: