𝙀𝙩𝙚𝙧𝙣𝙖𝙡 𝙎𝙢𝙞𝙡𝙚

21. - eső

Ajánlatos hallgatni közben: malibu nights

Hoseok azt mondta, hogy összedob magának valami kaját, én pedig addig kijöttem telefonálni. A nevelőszüleimet nem mertem felhívni, mivel akárhányszor rájuk gondoltam, nagy gombóc keletkezett a torkomban. Ezért maradtam Taehyungnál, és reméltem, hogy minden simán megy majd. Alighogy kicsöngött, egyből fel is vette.

- Yoongi! – kiáltott bele, mire el kellett vennem a fülemtől a telefont hirtelenjében – Hol a francban vagy?!

- Hát öhm... Neked is szia, Tae – motyogtam és sóhajtottam egyet – Figyelj... Egy osztálytársamnál vagyok. Tudod, aki tegnap nálam volt – hümmögött – Szóval nála vagyok és egy picit eláztam... Letusoltam meg minden... Jól is vagyok... Hát – nem tudtam mit mondhatnék még, hogy ne egyből a közepébe vágjak bele.

- Hát?

- Hát... Szerintem estére maradok...

- Miért? El tudok menni érted. Nem tart semmiből. Mondd a címet és megyek!

- Az apukája nincs itthon és fél – találtam ki valamit hirtelen. Csend volt a másik oldalon, így folytattam – Megkért, hogy maradjak már vele. Persze, ha nagyon nagy gond, akkor elmehetek...

- Nem, nem gond – nyögte ki nehézkesen, mire elszorult a szívem. A hangjában csalódást és szomorúságot fedeztem fel, amiért egyre inkább kezdett bűntudatom lenni – Maradj nyugodtan... Csak mostanra terveztem egy filmnek a megnézését. De akkor elhalasztjuk holnapra – vidult fel egy kicsit. Fájdalmasan elmosolyodtam és felnéztem az égre. Ha holnap visszamegyek Adamékhez, lehet, hogy már nem is lesz este. Húzni akartam az időt, igen. Lehet gyáva voltam vagy bármi ilyesmi, de tényleg kerültem őket. Minél több időt szerettem volna az ideiglenes helyzetben eltölteni. Csönd volt. Ő sem és én sem szólaltam meg. Csak ott tartottuk a fülünknél a telefont és hallgattuk egymás lélegzetvételeit. Biztos voltam abban, hogy csalódott. Ezért is éreztem azt a nagy bűntudatot, ami kezdett egyre jobban bekebelezni – Hát Yoongi...

- Igen?

- Azért... Biztos, hogy... Hogy jól vagy? – aggodalmat fedeztem fel a meg-megremegő hangjában, ami egyre jobban vált letörtebbé. Az örökös vidám kisgyereknek most nyoma sem volt.

- Igen, persze. Én rendben vagyok – ezután szorosan egymáshoz szorítottam az ajkaim és reszketegen fújtam ki a levegőt. Nem voltam rendben. Kurvára nem voltam rendben. Az a sok elnyomott érzelmem kezdett a felszínre törni és rohadtul féltem attól, hogy esetleg hirtelen érne. Nem akartam végül összetörni. A szakadék szélén éreztem magam és tudtam, hogy csak egy pici szellő bíztatása is elég volt ahhoz, hogy lelökjön a mélybe.

- Akkor jó... Hát, szia – nevetett fel kínosan.

- Szia, Taehyung. Majd még írok...

- Rendben! – vágta rá már boldogabban, amitől egy picit jobb lett a kedvem. Letettük a telefont és kezembe temettem az arcom. Rossz gondolatok kavarogtak a fejemben és rettegtem a holnapi naptól.

- Ezután már nem mondhatod, hogy minden rendben van – érkezett a hátam mögül a hang. Ráérősen fordultam felé. Ott állt mögöttem két bögrével a kezében. Az egyiket felém nyújtotta és el is fogadtam – Láttam, hogy mit éreztél igazából, mikor beszéltél vele – húzott magával a lépcsőre. Mind a ketten leültünk én pedig belekortyoltam a meleg italba, ami kakaó volt.

- Az érzéseket nem lehet látni...

- Az arcod pedig erősen utalt rá – ivott ő is bele a sajátjába. Tudtam, hogy csak egy mondatnak kell elhagynia a számat és egyből beljebb kerülök a szakadék szélétől. Összeszedtem magam és szigorúan csak a kakaóra nézve, egy levegővel elhadartam:

- Félek, hogy vissza fognak vinni – a szemem sarkából láttam, ahogy Hobi meglepődve néz rám, majd halványan elmosolyodik. Ezután egyből megkomolyodott és így szólt:

- Lennének sejtéseid?

- Vannak sejtéseim... Tudod... – nyeltem egyet és még mindig nem néztem rá – Több... Ember is örökbefogadott már... Annyian, hogy követni sem tudom... És... És ők pár nap vagy egy hét múlva visszavittek – motyogtam és éreztem, hogy elkapott a sírhatnék. Majdnem a könnyeim megindultak, mivel eddig még sosem beszéltem senkinek erről – Itt vagyok már lassan harmadik hete... Eljött az idő, hogy megint... Megint...

- Tudom mire érted – bólintott kimérten.

- Oké – néztem egy pillanatra rá, de utána megint a kakónak szenteltem magam – És... És szerettem itt lenni. Nem nagyon voltak barátaim, itt pedig lettek... Nem nagyon éreztem ilyen hosszú időn át, hogy szeretnének, most pedig ezt éreztem... Félek, egyszerűen félek...

- Attól, hogy mások visszavittek legfeljebb két hét múlva, az nem azt jelenti, hogy ők is így tesznek majd – húzódott hozzám közelebb.

- Biztos vagyok benne – mosolyodtam el keserűen – Azt mondta Adam, hogy beszélni akar majd velem...

- Ezért maradtál – csak bólintottam – Teljesen megértem, ha ettől tartasz. Gondolom a többi felnőttnek is volt egy oka, amiért úgy döntött, így ha ők is visszavinnének, nekik is kell lenni egynek. Gondold át. Ha nem találsz semmit, akkor... Akkor nincs mitől izgulnod.

Hoseok szemszöge:

Izgalommal töltött el az, hogy adott egy pici darabot magából. Felkeltette a figyelmem a rejtélyes múltja, amit eddig féltve, mindenkitől őrzött. Láttam rajta, hogy nehezen beszél erről, így nem is akartam siettetni, de belekezdett. Elmesélte, hogy most mit érez. Ez pedig melegséggel töltött el. Már nem csak a korábban történt dolgok érdekeltek, hanem az is, hogy mit szeret, mit nem, mitől lesz boldog, mitől lesz szomorú... Felkeltette az érdeklődésem iránta. Maximálisan. Ezért sem akartam már csak megfektetni, hanem megismerni akartam.

- Nincs mitől izgulnom? – nevetett fel és tudtam, hogy ez egyáltalán nem jókedvből teszi – Nem ismered őket. Én sem ismerem őket teljesen... Ha holnap már nem leszek itt, akkor teljesen össze fogok törni! – nézett rám könnyes szemekkel, amiktől összeszorult a szívem. Nem szerettem volna ilyennek látni – Meg teljesen hülye is vagyok! – pattant fel és úgy nézett rám – Miért pont neked mondom ezt el? Valószínűleg csak a megfelelő alkalmat keresed arra, hogy leteperj és jól megdughass! – a végét, már szinte kiabálta. Letettem a bögrét és lassan felálltam. Erre kicsit megijedt, ezért hátrálni kezdett. Megint kiment az esőbe. Inkább állt zuhogó esőben, minthogy a közelemben legyen. Ez rosszul esett, de nem riadtam vissza. Egy határozott mozdulattal felé léptem és magamhoz öleltem. Egy ideig állt egyhelyben és kezdtem azt hinni, hogy ezt most rosszul csináltam, de kezeit összekulcsolta a lapockámnál és úgy szorított magához.

Ott, a zuhogó esőben, egy kiadós verekedés után öleltük egymást, mintha bármelyik pillanatban minden szétesne. Hiába undorodtam korábban az ilyen pillanatoktól, most keserűséggel töltött el, hogy a rejtélyes srác pont az én karjaimban próbálta lenyugtatni háborgó lelkét.

Túl nyálas vagyok nem?

Szerintem is...

De hát, basszameg nem akartam csak úgy megfektetni.

Halihó!
Nem szoktam írni a részekhez, mivel úgy gondolom, hogy el tudja baszni a feelingjét eléggé néha egy ilyen gondolat, de csak említést szeretnék tenni. Ugyebár kitettem egy linket egy Spotify lejátszási listához. A dalocskák a részek előtt mind benne vannak ebben.  Szóval, hallgatgatod közben ezeket a számokat, de vannak ajánlások, amik jobbá tesznek néhány jelenetet szerintem. Ez csak úgy eszembejutott, hátha nem voltam elég egyértelmű...
Köszi, hogy elolvastad! ^^