Fény a sötétben

A keresés

- Jajj ne! Ne, ne, ne! Ez nagyon nem jó! - álltam meg a szobám ajtajában és rettegve néztem végig a csillogó renden. Csillogó rend! Én nem így hagytam itt ezt a szobát, a rohadt életbe! Nem lehet igaz! Kérlek valaki mondja azt, hogy rosszul emlékszem és valójában rendet raktam indulás előtt! 

Rémült tekintettel léptem be a szobába és lassan körbepillantottam. Hol vannak a papírok? Hol vannak a levelek? Borzasztó érzés kerített hatalmába, ahogy sebesen nekiálltam feltúrni az egész szobát. Nem csak a hozzám tartozó részeket, mindenkiét. Felborítottam a matracokat, kipakoltam a fiókokat, még a szőnyeg alá is benéztem, de semmi. Sehol semmi! Minden eltűnt... 

- A rohadt életbe... - suttogtam magamnak és lerogytam a földre. Minden információ ott lapul valakinél. Valaki pontosan tudja miért vagyok itt és bármikor leleplezhet, vagy megzsarolhat, hogy felfedi a titkomat. Valakinek a kezében ott van a feladatom sorsa. A későbbi megbecsültségem sorsa! Hogy lehettem ennyire felelőtlen? Hogy hagyhattam, hogy olyan dolgok tereljék el a figyelmemet, mint a fiúk? Segítség kell! Meg kell találnom a papírokat és ebben csak olyan tud segíteni, aki tudja az igazságot. Madison... 

Felpattantam a földről és szélsebesen rohanni kezdtem a griffendél hálókörlete felé. A diákok száma rémesen nagy volt a folyosókon, hiszen mindenki most indult a vacsorára és egy hosszú, eseménydús nap után, mindenki az elsők között akar az asztalhoz ülni. Madison azonban mindig az utolsó emberek között esik be, ugyanis éppen annyira iszonyodik a tömegtől, mint én. 

- Jelszó? - állított meg a Kövér Dáma, aki hősiesen és hatalmas önteltséggel őrzi az oroszlános ház bejáratát. 

- Ohh, ne szórakozz már! - kiáltottam le. - Vészhelyzet van és Madison bent van! - magyaráztam, hevesen hadonászva az ajtó felé. 

- Jelszó? - kérdezte újra egy idegesítően fölényes mosoly kíséretében. 

- Alana? - jött egy hang bentről és a Dáma azonnal utat engedett a kilépőnek. Madison kócosan és sápadtan állt meg előttem. 

- Kösz a semmit. - fintorogtam a festményben szunyókáló nőre, akinek hangja legendásan hamis. 

- Alana, én sajnálom... Tudom, hogy... - nézett rám Madison szomorúan, de erre most nagyon nincs időnk. 

- Madison, segítened kell. Minden papír eltűnt. Minden! - szitkozódtam hangosan, mire a lány szemei elkerekedtek.

- AZOK a papírok? - kérdezte enyhén pánikba esve, mire én is egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy vége mindennek. Ha nem kerül elő az ember akinél a papírok vannak... 

- Igen! - mondtam idegesen és megragadtam a lány csuklóját. Gyors léptekkel húzni kezdtem magam után, majd kis idő múlva már egymás mellett futottunk le a hálómba, hogy együtt mindent feltúrjunk. 

- Hogy találták meg őket? - kérdezte a lány értetlenül. 

- Miután összevesztünk meglehet, hogy kicsikét tomboltam. - húztam el a számat, akár egy kisgyerek aki fél a büntetéstől. 

- És itt hagytad őket? - kerekedett el a lány szeme. 

- Oké, tudom! Elcsesztem! Nem hagyhatnánk későbbre a fejmosást? - szidtam le a lányt, miközben újra átnéztük a fiókokat. 

A papíroknak pedig nyoma sem volt. A legapróbb jelét sem találtuk annak, hogy mégis ki vihette el őket, ellenben a több órás kutakodást fel kellett adnunk. Az edzés várt ránk... És azt hiszem mind a kettőnkben bőven volt feszültség, amit ki kellett adnunk. 

- Csak mardekáros lehetett. - súgta oda nekem Maddie feldúltan. 

- Tudom. - értettem egyet a lánnyal. - De mégis ki tenne ilyet? Senkivel nem vagyok rosszban. - feleltem értetlenül. 

- Lányok! - szólt ránk Hermione mérgesen. Sosem szerette, ha valaki beszél az órákon. 

- Szóval, Umbridge különítménye éles szemekkel vizsgálnak minket. Muszáj észrevétlenül eljutnunk idáig és egy másik járatot kell használni kifelé. - magyarázta Harry. A szemüveges fiú tekintete találkozott az enyémmel és kedvesen rám mosolygott, miközben egy tervet eszelt ki a többieknek. 

- Ma pedig, egy kicsit magasabbra tesszük a lécet. - csaptam össze a tenyerem és próbáltam mindent kizárva a képzésekre figyelni.

- Épp eljött az ideje, hogy felmérjük ki mennyit fejlődött. - értett egyet Harry és közelebb lépett hozzám. Jajj, Harry! Ne most kezd ezt el! 

- Tehát! - néztem körbe rajtuk. - Ma kiesős rendszert működtetni. Két párból a két nyertes fog megküzdeni egymással és így kerül ki a jelenlegi legügyesebb. - magyaráztam mosolyogva. - Harry és én pedig megküzdünk a legelsővel. - 

- Nem lehetne az első kettővel? - kérdezte Neville. - Egy jut neked, egy Harrynek. - mondta a fiú. 

- Akkor hát, legyen így. - mosolyogtam rá kedvesen és ezzel kezdetét vette a gyakorlás. 

- Jól éreztem magam veled. - suttogta nekem Harry, miközben árgus szemekkel figyelte a többieket. 

- Jó buli volt. - értettem egyet kissé kellemetlenül. 

- Elmehetnénk máskor is. - dobta fel az ötletet, amitől enyhén elkapott a rosszullét. Már mindenképpen bukott a helyzetem. Le fognak leplezni és akkor a fiúnak minden belém vetett bizalma elveszik. Ideje lenne színt vallanom neki. De nem most... 

- Nézd, Harry... - fordultam felé egy pillanatra. - Én tényleg kedvellek és nagyon jó embernek tartalak. De egyenlőre nem állok készen egy kapcsolatra.-  dobtam be a mentőövet, hátha ez elég érzékeltetés lesz a fiúnak. Harry azonban az ujjait ráfonta az ujjaimra és közelebb hajolt hozzám. 

- Semmi baj. Lassan is haladhatunk. - mondta magabiztosan és pedig kínosan elmosolyodtam. 

- Neville, remélem nem remeg a kezed! - kiáltottam rá, amikor Cho rá emelte a pálcáját. 

- Nem, Uram! - kiáltotta vissza figyelmetlenül, amin a többiek nagyon jót nevettek. És a kezdeti ijedtség ellenére, Neville Longbottom lefegyverezte az ellenfelét. Szép, precíz és gyors mozdulatokkal. 

- Neville! - ámult el mindenki. - Én mondtam, hogy sikerülni fog. - léptem oda hozzá és szorosan megöleltem. - Határozottságból jeles. - 

- Köszönöm. - mosolyodott el a fiú. Az arca pirosra váltott a zavartól, de szemében büszkeség csillant. És bár a fiú tényleg lenyűgözően küzdött, Ginny Weasley és meglepő módon, Fred Weasley mindenkit legyőztek. A két testvér már csak ránk várt. Mind a ketten magabiztosan és teljes koncentrációval álltak fel velünk szemben. 

- Alana Delarson. A küzdelmek királynője. - köszöntött Fred. 

- Fred Weasley. Nemsokára legyőzött küzdő. - kacsintottam rá és ebben a pillanatban a fiú támadott. Éppen, hogy ki tudtam védeni a bűbáját, majd elismerő pillantásokkal néztem rá. Támadás támadást követett és a fiú rémesen megizzasztott, de nem győzött le. Egy óvatlan pillanatban, amikor Harry és Ginny párbaja befejeződött, a fiú a tapsoló tömeg felé nézett és ekkor kaptam el őt. Fred kezéből kiesett a pálca, de nem tört meg a lelkesedése. Odarohant hozzám és a hátára dobva forgatni kezdett, amíg mind a ketten el nem szédültünk. 

- Öröm volt önnel párbajozni, Mr. Weasley. - hajoltam meg a fiú előtt, amint letett a földre. 

- Önnel is, Mrs. Weasley. - nevetett a fiú és megcsókolta a kezemet. Hát igen, Ron már régen felhívta minden barátjának a figyelmét a bátyja hihetetlenül nagy vonzerejére és a flörtölésére. 

- Akkor hát, meg is vannak a bajnokok. Lana és Gin! - kiáltotta Maddie boldogan. 

Leizzadva és kimerülten botorkáltam vissza a szobámba, megpróbálva elkerülni az Umbridge őrjáratot. A cipőm alatt halkan megreccsent a lépcső, amin a szobákhoz kellett menni, de nem hallottam senkit közeledni. Így hát nyugodtan léptem be a szobába, az ágyamon pedig egy nagy köteg papír állt. "Senki sem fogja megtudni." Ez állt a csomag tetején, ami alatt az egész nap keresett iratok voltak. Valaki tényleg tud mindent. Hatalmas bajban vagyok...