Fény a sötétben

Egy óra...

- Jól vagy, Maddie? - fogtam meg a lány puha kezét és felnéztem arcára. 

- Soha jobban. - mosolygott rám kedvesen. - Csak... Eszembe jutott valami. - fordult szembe velem és előhúzta a nyakláncát. - Emlékszel? - kérdezte kedvesen. 

- Persze... - mosolyodtam el az emlékektől. - Hány évesek is voltunk? Tíz? - kérdeztem nevetve.

- Nagyjából. Rávettél, hogy másszunk fára a kertben, miközben lehetetlen dalokat énekeltünk torkunk szakadtából. - nevetett hangosan a lány. 

- És te leestél a fáról! - kaptam a szám elé a kezemet hirtelen. 

- Anya pedig engem okolt, amikor eltört a karom! - hitetlenkedett. - Azt hitte én találtam ki az egészet, hiszen te túl ártatlan voltál akkor. - bökött oldalba a lány. 

- Voltam?! - tettem csípőre a kezeimet. - Még most is az vagyok... - nyújtottam felé a nyelvem, de a lány csak kinevetett. - Akkor adtam neked ezt a láncot. - mutattam a nyakára. 

- Megígérted, hogy soha többé nem hagyod, hogy bajom essen. - mosolygott Madison. - Te vagy a legjobb barátnőm, Alana. Hiába történt közöttünk annyi minden, mindig számíthattunk egymásra. - szorította meg a kezemet. 

- És ezután is ott leszünk egymásnak. - szorítottam vissza a kezét. - Legjobb barátok egy életen át. - mondtam a lánynak őszintén, aztán meghallottuk, hogy nyílik mögöttünk az ajtó. És ismerős alakok mosolygós alakjai tódultak be rajta, egyből felénk sietve. 

- George... - szólalt meg Fred, miközben kerek szemekkel megtorpant előttem. - Te is látod, akit én? - kérdezte a fiú ikertestvérétől. 

- Nem hiszek a szememnek, Fred. - tátotta el a száját George és azonnal felém rohantak. Hosszú karjaik erősen rántottak oda magukhoz és miközben megöleltek, felkaptak a levegőbe is. - Alana, azt hittük sosem látunk már többé! - engedett el George és szomorúan nézett rám. 

- Egy levél és ennyi volt? Kétségbeestünk, Lana! Megrémültünk! - csapott a karomra Fred, aztán újabb szoros ölelésbe húzott. 

- Ti is hiányoztatok nekem, fiúk. - mosolyogtam rájuk kedvesen. - Senki nem tudott úgy megnevettetni, mint ti. - néztem rájuk őszintén. 

- Nagyon helyes. Legalább mindig lesz miért visszajönnöd hozzánk. - mondták egyszerre, mire felnevettem. Imádtam amikor egyszerre beszéltek! De aztán elfordultam tőlük és döbbenten tátottam el a számat. Ott volt mindenki... De tényleg, mindenki. 

- Tonks! Remus! - rohantam oda megölelni őket. 

- Szia, kölyök. - puszilt meg Tonks kedvesen, miközben Lupin szorosan megölelt. Majd megfogták egymás kezét és büszkén néztek végig rajtam. - Van egy meglepetésünk! - mondta a nő és a hasát kezdte simogatni. 

- Nem mondod! - kiáltottam izgatottan. - Istenem, várandós vagy! - lelkesedtem azonnal. 

- Szia, Aideen. - hallottam az újabb ismerős hangot. A családom könnyes szemekkel álltak előttem, mosolyogva figyelve az arcomat. Én pedig mély levegőt véve siettem oda hozzájuk. - Soha ne ijessz így ránk még egyszer. - szidott meg anya kedvesen, megsimítva a hajamat.

- Nem kell mindig a legerősebbnek lenned. - puszilt meg apa, akinek a háta mögül előlépett Eira. 

- Szia. - köszönt a lány lehajtott fejjel. Én pedig... Olyan sok időm volt gondolkodni. Olyan sok dolog ment végbe a fejemben... És ahogy telt az idő, lassan megértettem Eira szándékait. Csak egy lány volt, akinek hiányoztak a szülei. Ő nem élt át olyan dolgokat, mint mi. Ő még nem nőtt fel. Még nem tudja mennyire kegyetlen tud lenni az élet.

- Megölelsz végre? - tártam ki a karomat a lány felé, aki elsírta magát örömében. Eira szorosan kapaszkodott a karjaimba, amik ölelésbe fogták őt. 

Mindenki itt volt. Tényleg, mindenki, aki fontos nekem, vagy fontos az iskolának. Aurorok, a Főnix rendjének tagjai, a családom... És mindannyian készen voltunk mindent kockára tenni a másik védelmében. 

- Azt hiszem itt a végszavunk, gyerekek. - szólalt meg Molly Weasley és belökte a nagyterem hatalmas ajtaját. 

- Úgy néz ki, azok az igen szigorú biztonsági intézkedései nem állták ki a próbát igazgató úr... - állt Harry Pitonnal szemben, mi pedig egy emberként léptünk be a terembe. Minden szempár ránk szegeződött, miközben megláttam Draco szőke fejét a mardekárosok között. A fiú pedig odalépett Harry mellé és fenyegetően nézett az igazgatóra. 

- Sokszorosan nem állták ki. - mondta Draco határozottan. 

- Hogy mer ott állni, ahol ő állt? - szegezte neki a kérdést Harry. Piton pedig döbbent arccal, némán nézett vissza ránk.  - Mondja el mit tett aznap este! Hogy odalépett ahhoz az emberhez, és megölte! Mondja el! - kiáltott rá Harry, Piton pedig lassan a pálcája után nyúlt. 

Gondolkodás nélkül löktem odébb Harryt és pálcát szegeztem Pitonra. A férfi pedig határozottan nézett felém. A pálcám, ami hosszú időn keresztül még csak nem is lehetett a kezemben... A pálcám, amit Draco lopott nekem vissza az apjától, most úgy simult a kezembe, mintha egész életében erre várt volna. Én pedig támadni kezdtem. 

A férfi saját maga is megdöbbent, amikor tűz szerű erő lőtt ki a pálcámból. Sőt, az igazság az, hogy én is megdöbbentem. De a pálcám mintha csatlakozott volna az erőmhöz és magán keresztül vezeti ki a frusztrációmat. 

Piton pedig hátrálni kezdett. Védekezett és folyamatosan hátrált. Ekkor pedig mellém lépett Draco és egy utolsó ütést mért be a férfinak. Piton elhopponált, Minerva McGalagony pedig büszkén varázsolt fényeket a terembe, ahol üdvrivalgás tört ki. Hangos taps és nevetés, boldogság és büszkeség. A terem megtelt élettel, egy pillanat alatt. 

- Szép volt, gyerekek. - fordult felénk büszkén az idős asszony. De a mosoly hamar lefagyott az arcáról. Ugyanis diákok kezdtek felsikítani. Emberek estek össze és aztán meghallottam én is. A fejem elkezdett hasogatni és az egész olyan volt, mintha fel akarna robbanni valami bennem! 

- Ally! Ally, mi a baj?- térdelt le hozzám Draco, aztán elnémult.

A fényeket újra elnyelte a sötétség. Odakint hatalmas, fekete viharfelhők árnyékolták be az eget, miközben a teremből eltűnt minden melegség. Jéghideg lett...

És aztán megszólalt. 

- Tudom... Sokan közületek harcolni akartok... - Voldemort hangja ott lebegett a teremben. Ott volt mindenki fejében, a levegőben, a gondolatokban. Mindenki hallotta és mindenkit egyszerre fogott el a rettegés. - Mitöbb, egyesek azt hiszik, hogy harcolni okos dolog. - mondta a férfi. - Pedig ostobaság... - 

- Ne hallgass rá. - súgta Draco. - Ne hallgassatok rá! - kiáltotta mindenkinek a fiú. 

- Adjátok ki Harry Pottert. Akkor... Senkinek nem esik bántódása. - sziszegte tovább a hang, szüntelen fájdalmat okozva a fejemben.

- Egy órát kaptok. - mondta a hang, majd elnyelte a sötétség, némaságot hagyva maga után. A hideg végigszaladt a gerincemen, félelmetes felismerést hozva magával. Egy óra. Egy óránk van hátra...