Fény a sötétben

Egy másodperc csupán

Az egész olyan volt, akár egy lassított felvétel. Mintha minden egyszerre történne és én távolról figyelném, ahogy tönkremegy az életem. 

Az emberek gyakran beszélnek arról, hogy egy apró pillanat alatt megváltozhat az egész életük. Egy apró esemény, ami kihat az egész életükre, változásokat hoz és miatta átértékeled az egész gondolkodásodat. Eddig sosem hittem nekik. Nem hittem el, hogy egyetlen eseménynek lehet ekkora ereje. 

Ilyen mindent elsöprő, visszafordíthatatlan ereje... Én nem hittem ezekben. Nem hittem a változásban, a reményben, a lehetőségekben. Egészen addig amíg el nem jöttem a Roxfortba. A Roxfortba, ami most egy pillanat alatt omlik össze. 

És én ott álltam a hatalmas kapu előtt és rájöttem... A pajzs leomlása volt az a mindent megváltoztató pillanat. Innentől már semmi nem lesz ugyanaz. Egy pillanat volt az egész. Éppen annyi, hogy a hideg szél belekapjon a hajamba és ők már itt voltak. Dementorok, acromantulák, trollok... Halálfalók, gyilkosok végtelen sora özönlött be a Roxfortba és nem tudták mi az a kegyelem. 

- Alana! - rázta meg a vállaimat Draco. - Alana! - kiáltott a fiú hangosan és megfogta az államat, hogy a szemébe nézzek. Én pedig döbbenten, tátott szájjal ráztam meg a fejem. - Alana, vagy harcolunk, vagy el kell innen mennünk, érted? Térj magadhoz! - kiabálta az arcomba idegesen, folyamatosan a háta mögé pislogva, ahol egyre csak gyűltek az üvöltések... 

Én pedig lehunytam a szemem. Védd meg amit szeretsz. Védd meg, kerüljön bármibe is. 

- Harcolunk. - mondtam és megragadtam a pálcámat. Draco büszkén húzta ki magát és azonnal megfordult, hogy szembenézzen az emberekkel, akik ugyanazt a jelet viselték mint ő. 

- Stupor! - kiáltott a fiú harciasan, hangjában nem volt semmi félelem. 

- Reducto! - üvöltöttem amint megláttam, hogy egy halálfaló McGalagony professzor irányába rohan. 

- Aideen, vigyázz! - kiáltotta Eira, mire hirtelen lebuktam, a lány pedig hirtelen vastag gyökereket emelt ki a földből és egy óriási acromantula köré fonta azokat, leszegezve az állatot a földre. 

- Nem tudtam, hogy ilyen erős vagy. - ámultam el a lányon. 

- Használd az erőd! - szólt rám a húgom, miközben a pálcája folyamatosan fényeket árasztott magából. És igaza volt. Tűzboszorkány vagyok, ideje használnom is az erőmet. És amikor felnéztem, láttam a dementorok fenyegető tömegét.

- Expecto Patrónum! - kiáltottam torkom szakadtából és lehunytam a szemem. Draco mosolygó arcára gondoltam. A legszebb emlékem, hiszen a fiú boldog. És engem az tesz boldoggá, ha ő rám mosolyog. 

A vörös tűzsárkány pedig alakot öltött a pálcámból kirobbanva és egyszerűen... Nem elüldözte a dementorokat... Porrá égette őket. 

- Ez igen! - lépett mellém Fred hirtelen. - Tudtam én, hogy a jó emberrel barátkozom. - mondta a fiú a hátamnak simulva, így védve engem a mögöttem lévő emberektől. 

- Te mondod? - nevettem rá kedvesen. - Egész életemben ingyen vásárolhatok a boltotokban! Én vagyok a szerencsés... - 

- Ki beszélt itt ingyen árúról? - lépett mellém Georgie és összekócolta a hajamat. 

- Srácok! - lépett mellém Draco idegesen. - Odabent nagy a baj. Segítenünk kell! - mondta aggodalmas arccal, mire mindannyian berohantunk a háború közepébe. A lélegzetem pedig egy pillanatra megakadt... 

Diákok, szülők, tanárok feküdtek a földön. Élettelenül, csillogás nélkül a szemükben. 

- NE! - hallottam, ahogy Hermione hangosan felkiált és mérgesen támad egy halálfalóra... Nem. Egy vérfarkasra, aki megölte Lavendert...

- Hermione, mögötted! - kiáltotta Draco azonnal, amikor meglátta Bellatrix őrült alakját vigyorogni. De mire Hermione megfordulhatott volna, Draco már támadott. 

- Köszönöm. - mondta a lány egy pillanat alatt, de már tovább is rohant. 

- Mindenki vigyázzon magára. - mondta Fred idegesen. 

- Ha ennek vége, fizetek egy kör vajsört a Három Seprűben. - szegezte a tekintetét George egy csapat halálfalóra. 

- Két kört, minimum. - löktem meg a fiú vállát. És ez volt az utolsó alkalom... A legutolsó alkalom,  hogy mind a négyen összenevettünk. Hogy együtt nevettem az ikrekkel. Mert az este sötét volt és olyan veszteségeket tartogatott számunkra, amikbe egyszerűen nem mertünk belegondolni... 

És a világom ebben a pillanatban elkezdett szertefoszlani... Mert oldalra néztem, abban a pillanatban amikor felvillant a zöld fény. Egy másodperc volt csupán... 

És a legjobb barátnőm vörös feje kegyetlenül koppant a földön. 

- NEM! - üvöltöttem fel hirtelen, Draco karjai pedig azonnal a derekam köré szorultak, hogy megtartson a helyemen. - Madison! - kiáltottam a nevét kétségbeesetten, miközben olyan fájdalom áradt szét a testemben, amit eddig még nem ismertem... 

Madison vörös haja izzadtan terült szét a földön, szemei üvegesen pillantottak fel a mennyezetre. Arcán pedig már soha többé nem lesz ott az a cserfes mosoly, ami ismertté tette őt. 

- Engedj el! - csapkodtam Draco karját, miközben minden erőmmel ki akartam törni mellőle. Ott kell lennem a barátnőmmel! Tudnia kell, hogy nincs egyedül! Tudnia kell, hogy mellette vagyok és nem kell egyedül lennie, amikor elmegy! 

- Alana, nem mehetsz oda érted? Meg fogod öletni magad! - kiáltotta a fülembe Draco. 

- Meghalt! - üvöltöttem torkom szakadtából, a könnyeim pedig ellepték az arcomat. A lábaim pedig remegve próbálták megtartani a súlyomat, de sikerült. Kiszabadultam a fiú karjai közül és egyszerre elöntött a düh. A mérhetetlen düh. Valaki megölte a legjobb barátnőmet és meg kell fizetnie ezért. 

Gondolkodás nélkül kiáltottam rá a férfira, aki ott állt a barátnőm teste mellett. És egy pillanatig sem sajnáltam őt. 

- Crucio! - hagyta el számat a kiáltás és minden méreg benne volt ebben az egy átokban. Egy megbocsáthatatlan átok egy megbocsáthatatlan tettért...

Ekkor azonban a pálcák megálltak és az életben lévők egy emberként kaptak a fejükhöz...

- Vitézül küzdöttetek... - szólalt meg Voldemort hangja a fejünkben. - De hiába! Elég volt ebből. A kioltott mágusvér minden cseppje veszteség számunkra. - sziszegte. - Parancsot adok a csapataimnak a visszavonulásra. Időt kaptok, hogy megadjátok a végtisztességet a halottaitoknak... - 

És én térdre rogytam Madison hideg teste mellett. 

- Itt vagyok. - suttogtam, megsimogatva puha haját. - Itt vagyok, Maddie, nem kell egyedül végigcsinálnod... - zokogtam és ráborultam a mellkasára. A mellkasára ami már nem mozgott, ami már nem hallatta hevesen dobogó szívének hangját. Ott feküdt az én gyönyörű legjobb barátnőm, aki  már soha többé nem fog nevetni velem. 

- Sajnálom, Maddie. - sírtam a vállába. - Sajnálom... - törtem össze teljesen. Még csak egy gyerek volt. Még előtte állt az egész élet! Szerelmes volt és bizakodó! 

- Ally. - fogta meg a vállam Draco. - Vigyük a többiekhez. - mondta halkan, végignézve Madison alakján és lassan letérdelt hozzá, hogy felemelje ernyedt testét. 

Némán vittük a lányt a nagyterembe. A nagyterembe ahol... 

- Édes Merlin... - néztem végig az embereken. A sérülteken, a halottakon.. Tonk és Lupin egymás kezét szorongatva feküdtek a földön. A gyermekük már soha nem láthat napvilágot... A szerelmük már nem tehet senkit boldoggá.... 

- Nem lehet... - hallottam a hangot és tudtam. Már akkor tudtam. Ott volt a fejemben és zokogni kezdtem... George Weasley ott térdelt a földön, zokogva szorongatta a kezét... Az egyszer még életvidám ikertestvérének hideg, mozdulatlan kezét. 

A világ pedig megállt körülöttem...