Fény a sötétben

Meglepetések napja

- Mione, miről van szó? - kérdeztem az izgatott lánytól értetlenül. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit szeretett volna nekem mondani. Mi lehet ennyire fontos és életbevágó, hogy ki kellett rángatnia az étkezőből?

- Oké. Szóval még év végén mondtál valamit, ami felkeltette a figyelmemet. - vágott bele a mondandójába, miközben félre húzott a folyosón. A mellettünk elhaladó diákok sietve lépkedtek az órák irányába, így ügyet sem vetettek a párosunkra.

-Kicsit konkrétabbnak kellene lenned...- emeltem fel a szemöldökömet kérdőn, a gondolataim között kutakodva.

- Az év végén azt mondtad, a Delarson család leszármazottai uralkodnak az erők fölött. Itt, Angliában! - vált rémesen izgatottá a barna hajú lány, barna szemeivel sietősen olvasni kezdett vastag könyvének sorai között.

- Igen. - jutott eszembe az eset. - Azt is mondtam, hogy én vagyok az első tűzboszorkány. - egészítettem ki, megvakarva tarkómat.

- Így van. - helyeselt. - Ez a része igaz is a történetnek. Azonban... - figyelmeztetőn emelte fel mutatóujját. - Úgy emlékeztem Angliában évezredek óta nincsenek ilyen boszorkányok. De nem emlékeztem tisztán, szóval elmentem... -

- A könyvtárba! - fejeztem be helyette a mondatot és kedvesen rámosolyogtam. Hermione türelmetlenül bólogatni kezdett, majd a kezembe nyomta a súlyos, dohos könyvet. A lapok már-már sötétbarnán néztek vissza rám, a kézzel írott betűk itt-ott pedig elkoptak, vagy éppen elfolytak a vastag papírokon.

Díszes alakok fedték be a sárguló oldalak legnagyobb részét, amin nők és férfiak elegáns báli ruhákban mosolyogtak felém. A szöveg kacifántos volt és igazán értelmetlen, sőt annyira sok és tömör volt, hogy kellett volna legalább húsz perc, hogy elolvassam. De nem értettem. Még nem. Vagyis inkább nem akartam érteni...

- Mione, mi ez az egész? - ráncoltam össze a szemöldököm és felnéztem az egyre türelmetlenebb lányra.

- Az ég szerelmére, Alana! - kapta ki a kezemből a talán jogosan ősinek nevezhető könyvet és végigfutott rajta a szemével. - Itt van, ezt olvasd el! - fordította vissza felém, ujját az egyik elfolyt bekezdésen tartva.

És a szemeim egyből rátaláltak a lényegre, ahogy elkezdtem olvasni. Az elemi boszorkányok. Így neveznek minket, akik képesek vagyunk irányítani és létrehozni egyes elemeket, tárgyakat és a többi. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy elemi boszorkányok sosem éltek Angliában. És nem, nem a Delarson család vérvonalát tartják elemi boszorkányok vérvonalának. Még csak fel sem került a listára a Delarson család...

- Victoria Delacrois... - olvastam fel hangosan a nevet, ami a jelenlegi királynői cím alá volt feltüntetve, Spanyolországban. Alatta két rémesen ismerős név virított, mint a nő gyermekei.

- Már érted, mit akartam? - kérdezte a lány türelmetlenül. De én nem tudtam válaszolni. Ez lehetetlen, hiszen én Delarson vagyok és mégis vannak képességeim! Tűzboszorkány vagyok, Merlin szerelmére, ez nem jelet igaz! Ellenben... A kristályok! Flora Eira Delacrois és Alana Aideen Delacrois. És az álmaim... Eira és Aideen. De mi közöm nekem ehhez az egészhez?

- Hermione, ne haragudj... De ez egy nagyon régi könyv. Biztos valami tévedés történhetett. - csuktam össze a könyvet, amiből erős porfelhő szállt fel.

- De, Alana! Nézd ezt itt! - kezdte el újra fellapozni a könyvet, de megállítottam.

- Mennem kell. - mondtam és mielőtt bármit mondhatott volna, elfordultam tőle és elindultam a klubhelyiség felé.

- Az idősebb lányt elrabolták! - kiáltott utánam, én pedig teljesen lefagytam. Az izmaim mintha kővé dermedtek volna, az agyam pedig felrobbanni látszott, amikor megfordultam.

- Ki az idősebb? - kérdeztem pislogás nélkül.

- Alana Aideen Delacrois. Öt éves korában rabolták el a szülei birtokáról, amikor az...-

- Amikor az erdőben játszott, Eirával... - suttogtam, Hermione pedig kerek szemekkel nézett rám.

- Pontosan. - mondta, már ő is érezve ennek az egésznek a súlyát. És ott álltunk, egymástól három-négy méterre, gondolkodva a következő lépésen, amikor úgy döntöttem nem bírom tovább. Némán megfordultam és elmentem onnan. EZ biztos valami tévedés. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy bármilyen nemes akárki lennék én. Itt valami egészen másról lehet szó, valami félreértés, hiba, keveredés. Én simán Alana Delarson vagyok és kész.

Beérve a szobámba végigterültem az ágyon és gondterhelten bámultam a plafont. De nem gondolkoztam. Valahogy az agyam végleg felmondta a szolgálatot és úgy döntött nyugdíjba vonul ideje előtt.

De valaki nagyon nem szerette volna, hogy pihenjek...

- Mi a fene van már? - akadtam ki mérgesen, amikor a fejemre pottyant egy virágszirom. - Már megint? - mérgelődtem, amikor eszembe jutott a legutóbbi virágos incidensem... De itt most másról volt szó. Ugyanis amikor felültem észrevettem egy narancssárgán világító, tenyérnyi, lebegő gömböt a szoba közepén.

- Mi a... - döbbentem le teljesen és közelebb léptem a fejem előtt lebegő golyóhoz. Az, azonban elindult az ajtó felé. - Merlinre mondom, ha megint valamelyik kicsi szórakozik! - kiabáltam úgy, hogy a kintiek is jól hallják, de nem történt semmi. A gömb még mindig ott lebegett, mintha csak rám várt volna, majd puff...

Egy cetli esett a földre belőle.

"Gyere már!" állt a papíron nagybetűkkel. Hát ez a nap nem is lehetne borzasztóbb. Mi a halált akar tőlem egy lebegő gömb?

De valami mégis azt súgta, hogy kövessem. Magamra húztam egy meleg pulóvert, felkaptam a cipőmet és útnak indultam, le sem véve a szemeimet az útmutatómról. Nem tudtam hova megyek, mi lesz velem, ki akar így magához juttatni.

Sőt, a mai nap után rémesen nagy felelőtlenség tőlem csak úgy követni egy fényes, lebegő dolgot. Mármint, ha megáll egy torony tetején és azt írja ugorjak le, akkor megteszem? Végül is... Jelenleg egészen csábító gondolat.

- Hova viszek engem?- kérdeztem a gömbtől, teljes mértékben eredménytelenül. Így hát, folytattam utamat az ismeretlen felé, várva mikor kell megküzdenem az életemért vagy valami ilyesmi.

A gömb pedig kivezetett az épületből. Ki, egészen az egyik külső teremig, ahol a legendás lényeget szoktuk gondozni esős időben. A terem hatalmas volt és sötét. De ahogy beléptem, szinte elállt a lélegzetem.

A padlót friss, zöld fű borította, a mennyezetet csillagossá varázsolták és körülöttem pedig apró szentjános bogarak repkedtek. Csodálatos volt. Szinte felfoghatatlan...

A földön egy kiterített pokróc és két kis kosár hevert, én pedig heves szívveréssel, tátott szájjal néztem körbe. Ekkor pedig az engem vezető fény szerte oszlott, sárga csíkot húzva egy irányba. És ott volt ő... Aki az egészet kitalálta.