Fény a sötétben

Az otthonom

Pár perc... Ennyi volt csupán, amíg úgy éreztem helyre állt a világ rendje... 

- Aideen! - tört elő a zokogás Victoriából. - Édes kislányom! - temette könnyel áztatott arcát a tenyerébe.

- Hát tényleg visszakaptunk.- szorította össze a száját Thomas, de a könnyei megállíthatatlanul potyogni kezdtek a szemeiből. Hiába akart erős maradni, erős karjai felém nyúltak és egy hatalmas ölelésbe zártak. Én pedig egy pillanatig döbbenten álltam a karjai között, majd összetörtem. Itt a családom! Az én igazi családom! 

Beletemettem az arcom barna zakójának vállába és éreztem, ahogy átitatom azt a könnyeimmel. A vállaimat rázni kezdte a sírás, miközben mélyen beszívtam az illatát. Dohány és liliom. Pont mint régen!

- Semmi baj, Aideen...- csitított. - Már itt vagyunk... - suttogta, miközben erős kezeivel a hajamat simogatta. És akkor megéreztem az anyukám kezeit is körém záródni... Vékony ujjai lágyan érintették a karomat, miközben könnyektől csillogó arca felragyogott. 

- Aideen... - Eira hangja remegett... Az egész teste remegett az érzések hadától, én pedig kibontakoztam a szüleim öleléséből és ránéztem. 

- Én vagyok az, húgi. - nevettem el magam a könnyeim között. Eira hangos zokogásba tört ki és a karjaimba vetette magát. 

- Úgy sajnálom! - motyogta a fülembe. - Úgy sajnálom, hogy nem segítettem aznap éjjel! - a lány szinte fuldokolt a sírástól, én pedig zsongó fejjel simítottam végig a hátán. 

- Nem a te hibád, Eira... - mondtam és hátrébb hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Te találtál meg... - suttogtam. - Te adtad vissza a családomat! - 

És az egész hirtelen valóságos lett. Minden emlékem, minden érzésem irántuk visszatért... Mintha az eddigi énem nem is létezett volna! Mintha minden nevetésemért bűntudatot kellene éreznem, hiszen ők éveken át szenvedtek, míg én... Én boldogabb voltam, mint valaha... 

- Annyi mindent kell bepótolnunk! - mosolyodott el végre a testvérem. 

- Mindenre lesz időtök. Aideen úgyis hazajön velünk! - szólalt meg boldogan az anyukám. De a levegő ebben a pillanatban megállt a szobában és a mosoly lehervadt az arcomról. 

- Mi? - kérdeztem halkan. - Én... Én nem mehetek el innen. - ráztam meg a fejem. 

- Miért ne tehetnéd? - zavarodott össze apám. 

- Ez az otthonom! Itt vannak a barátaim, a szerelmem, a családom! - rökönyödtem meg a felismeréstől. A régi életem és a mostani szinte csatát vívott bennem és olyan volt az egész, mintha... Mintha ketté szakadnék! 

- Ne butáskodj, Drágám. - legyintett anyám. - Már van egy családod! És az otthonod vár rád! Szegény Ash vár rád! - kerekedett el a szeme hitetlenkedve. 

- De én... Én nem akarok innen elmenni. - mondtam halkan és rémülten kerestem Draco tekintetét, aki lesütött szemmel meredt maga elé. Nem hagyhat elmenni! 

- Aideen, mi ez az egész? - kérdezte Eira. - Miért nem akarsz velünk jönni? - 

- Mert... Mert... - a szavak egyszerűen nem jöttek ki a számon. Egyszerűen nem akartam elmenni és itt hagyni mindenkit aki eddig a támaszom volt! Tudom, hogy fáj nekik, de... 

Dumbledore ajtaja ekkor hatalmas hévvel kivágódott és hét ember esett be rajta tehetetlenül. 

- Állj! - pattant fel Harry a földről és hangosan elkiáltotta magát.

- Nem vihetik el! - állt mellé Ron, leporolva foltos nadrágját. 

- Alana ide tartozik! - Fred és George? Ők meg hogy kerülnek ide? 

- Ő a legjobb barátnőm és nem hagyom, hogy kiszakítsák az otthonából! - Madison éles hangon, fenyegetően mutogatva nézett a felnőttekre. 

- Ha ő elmegy, nem marad semmi vidámság számunkra. - mondta Theo a lehető legkomolyabb hangon. 

- Tudom, hogy a maguk lánya és csak most kapták vissza... De mi sem veszíthetjük el. - ráncolta homlokát Hermione. 

- Egész idő alatt hallgatóztatok? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore, mire a hetes lesütötte a szemét... 

- Freddie, Georgie? Mit kerestek itt? - léptem feléjük, még mindig könnyezve. 

- Harry baglyot küldött, hogy bajban vagy. Hopponáltunk amint megkaptuk és elszántan küzdeni fogunk érted! - húzta ki magát Fred. 

- Még bilincset is hoztunk, hogy magunkhoz kössünk ha kell! - rántotta elő a nadrágja zsebéből az említett tárgyat George. Hitetlenül néztem végig a barátaimon és egyszerre összetört a szívem. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fontos vagyok nekik... 

- Kérem... - szólalt meg Draco rekedt hangon. Lassan felemelte a fejét és ekkor megláttam a könnyeket a szemében. - Ő az egyetlen ember ezen a világon, aki boldoggá tesz. Szeretem a lányukat és nem veszíthetem el! - 

- Aideennek otthon van a helye! Hogy bepótoljon mindent a családjával! - fakadt ki anyám váratlanul, elveszítve magasztos szerepét. 

- Drágám... A lányunkkal elhitettek egy egész életet, ami nem volt valós. És ő ebből is kihozott valami csodálatosat. - tette anyám vállára a kezét apám. - Nem rángathatjuk el innen. - 

- Mivel lennénk akkor jobbak, mint az ember aki elrabolta? - kérdezte Eira, majd bátorítóan rám mosolygott. 

- De... Neki... - kezdte újra anyám összeomolva. - Nem akarsz velünk lenni? - kérdezte csalódottan. 

- Anya... - mondtam ki a szót, amibe beleborzongott a testem. - Nem erről van szó. De itt akarok tanulni. Itt akarok vizsgázni. Itt akarok maradni a barátaimmal, akik a családom voltak, amíg nem tudtam rólatok és a családom is maradnak örökre! - könyörögtem neki egyre jobban kétségbeesve. 

- Victoria, a szünetekben nálunk lesz! - vigasztalta a férje, én pedig hevesen bólogattam. - Karácsonykor bált adunk a lányaink tiszteletére! Meghívjuk Aideen második családját is! Sőt, akár egy hétig is nálunk lehetnek! - lelkesedett hirtelen a férfi az előttünk álló lehetőségektől, majd gyorsan leállította magát. - Bocsánat, lehet ez kicsit gyors lenne neked. Csak akkor mondj igent, ha ezt szeretnéd... - vonta össze a szemöldökét bizakodóan. Nekem pedig mosoly terült szét az arcomon. 

- Az nagyon jó lenne... - mondtam kedvesen. 

- Egy egész hét Spanyolországban? - kiáltott Ron hitetlenkedve. 

- Anyáék el sem fogják hinni! - feleltek az ikrek egyszerre, mire a társaságon végigsöpört a megkönnyebbült nevetés. 

Megtaláltam a családom. A gyökereimet... De az otthonom örökre a Roxfort marad. És Draco... Mert ahol ott van ő is, ott boldog vagyok én is... 

- Alana... - állított meg a szőke fiú, miután mindenkitől elköszöntünk és elindultunk az ágyunk felé. - Vagyis Aideen... - motyogta. 

- Maradjon az Alana. - mosolyodtam el, de a mosolyom azonnal leszáradt az arcomról, amikor megláttam, hogy Draco sír. - Édesem, mi a baj? - léptem oda hozzá és a kezembe vettem puha arcát. 

- Azt hittem... Azt hittem elveszítelek! - törtek fel belőle a könnyek és a karjaimba vetette magát. Én pedig szorosan lehunytam a szemeimet és végre nem álcáztam tovább a gondolataimat. 

- Én is azt hittem... - vallottam be neki őszintén. - De mi összetartozunk és nem megyek sehova, Draco! Nélküled nem... - mondtam halkan. 

-Szeretlek... - súgta a fülembe és szorosabban vont magához. És ott álltunk ketten, egymásba gabalyodva az éjszaka sötétjében. Mind a ketten fájó szívvel, rettegve attól, hogy elveszítjük egymást...