Fény a sötétben

A fiatal védelmező

-Minek köszönhetem a látogatását Caramel? – állt fel a szakállas varázsló nagy, ékes székéből. Inkább fotelre hasonlított igazából, mint irodai székre. Sőt... Az egész helyiség lélegzetelállító és szemet gyönyörködtető volt. Én magam is tágra nyílt szemekkel pislogtam körbe és csodáltam meg minden egyes apró részletet. Pedig engem aztán nem könnyű lenyűgözni...

- Meghoztam Harry Potter új testőrét, Dumbledore. – mutatott rám a miniszter elnök. Nyúzott arca kedvesen fordult felém és egy lágy mosollyal nyugtáztam, hogy biztos vagyok a döntésemben. Kihúztam magam és belenéztem az öreg szakállas férfi mélyen ülő szemeibe.

- Alana Delarson. – mutatkoztam be és a kezemet nyújtottam felé. Dumbledore a szakálla alatt óvatosan elmosolyodott és kezet fogott velem.

- Üdvözlöm kisasszony! – kedvesen viszonozta a bemutatkozásomat, majd Caramel felé fordult és rosszallóan nézett rá a félhold alakú szemüvege alól. – Caramel beszélhetnénk egy pillanatra? – kérdezte, majd rám emelte tekintetét, hogy kifáradjak a szobából. Milyen elegáns... Némán bólintottam hát és kisétáltam az ajtó másik felére, de nem terveztem információk nélkül maradni! Végül is az én jövőmről is szó van!

- Dumbledore értsd meg! Ez a lány tökéletesen be tudna illeszkedni... - magyarázta a miniszterelnök.

- Fiatal még. Nem ilyenekkel kellene tölteni az életét. És Harry tökéletes biztonságban van itt, Caramel. Erről én magam biztosíthatlak. – köszörülte meg a torkát fennhéjázóan az öreg mágus.

- Ezt nem vonom kétségbe, de... - alázkodott meg a férfi. Hiába haragudott rá és tartotta hiteltelennek, mégis mindig rá hagyott mindent. Szinte Dumbledore irányította a minisztériumot is, hiszen Caramel mindenben kikérte a véleményét. Csak rólam nem. És ezt az öreg láthatóan sérelmezte. Betoltam hát az ajtót és visszaléptem a tágas és fényes szobába. A fülem mögé tűrtem hosszú, sötétbarna hajamat és kék szemeimmel belenéztem Dumbledore vékony szemeibe.

- Uram, kérem ne vegye tiszteletlenségnek... - feszesen kihúztam magam és megköszörültem a torkomat. – De legjobb értesüléseim szerint a fiú eddig minden itt töltött évében majdnem meghalt. És... - felemeltem az ujjam, jelezve, hogy még beszélek. – Annak ellenére, hogy a minisztérium nem hisz Tudjuk ki feltámadásában, Potternek védelem kell. Olyan akiben megbízhat és ott lehet vele az események során. Akit beavat a terveibe és az illető később meg tudja védeni. És erre én vagyok a legalkalmasabb. – mondtam és amint befejeztem a monológomat, bólintottam egyet. Szép volt Lana.

- Mégis mióta tanulod az auror szakmát, mond csak? – letolta a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehessen. Egy pillanatra lesütöttem a szememet, amikor az emlékeim elárasztottak, de hamar kiűztem őket a fejemből.

- Születésem óta erre tanítanak Uram. De hivatalosan egy éve veszek részt az edzéseken. Apám halála óta. – mondtam halkan, de annál bátrabban.

- Ő az egyik legjobb emberünk. – szólalt meg végül Caramel.

Így történt hát, hogy Alana Delarson, vagyis én, Harry Potter titkos testőre lettem. És erről senki nem tudhat. A fiúnak abban a tudatban kell élnie, hogy én csak egy egyszerű barát vagyok és nem járultam hozzá sehogy a biztonságához. Ha a bizalom megszakad, vége mindennek...

De nem féltem. Már rég eltűnt belőlem a félelem leghalványabb szikrája is. Hogy is ne tűnt volna el? Szinte egész életemben csak magamra számíthattam és régen megtanultam már, hogy hogyan oldjam meg a problémáimat. Édesanyám ugyanis a születésem során meghalt, apám pedig ebbe és egy másik fontos dologba is belebetegedett. Ugyanis a családja nő tagjai évszázadok óta mutatnak különleges képességeket, amelyekkel főként a természeti erőket tudják irányítani. Föld, tűz, víz, levegő, villámok, tárgyak, növények... Napestig sorolhatnám, hogy milyen erők mutatkoztak meg a Delarson családban, de mind közül a legbecsültebb a tűz volt. Ugyanis azt még soha senki nem örökölte. Én végképp nem. Ugyanis én vagyok az első családtag, aki semmilyen különleges képességet nem mutat az alap varázsképességen felül. Apám pedig ekkor döntötte el, hogy nem nevel tovább saját gyermekeként. Szerinte, anyám megcsalta őt és ez lehet az egyetlen oka annak, hogy ilyen „selejtes" vagyok. 11 éves korom óta az Ilvermorny, amerikai mágusiskola tanulója vagyok és konkrétan a lakója is. Csak a nyári szünetekben mentem haza egy hétre maximum. A többi időt Londoni gyermekkori barátaimmal töltöttem.

Madison, egy velem egykorú Roxfortos tanuló. A griffendél büszke tanulója és kiváló boszorkány! A legjobb és talán az egyetlen barátom. Sűrű vörös haja és zöld szemei vannak. Arcán pedig pont olyan világos szeplők vannak, mint nekem. Maddie és családja befogadtak apám halála után, aki maga is auror volt, bár nem a legjobb... Egy éve halt meg egy halálfalók elleni csatában. Rajtaütés... A szemét kis feketébe öltözöttek soha nem adják fel és mindig új tervekkel akarják életre hívni az elveszett vezetőjüket. Apámat egy Lucius Malfoy nevű férfi végezte ki...

És amikor hírt kaptam a haláláról, eldöntöttem, hogy a halála után, de ki fogom érdemelni a szeretetét és a büszkeségét. Kiharcoltam Caramelnél, hogy aurornak tanulhassak és amikor meghallottam, hogy Potternek védelmező kellene... Azonnal kaptam az alkalmon.

Így kerültem hát ide. Ide a Roxfort Expressz hatalmas, pirosan csillogó kocsija mellé, egy diákokkal tömött vágányra. Kicsit sem olyanok, mint az amerikaiak... Az állomást szinte fátyolként lepte be a mozdonyból pöfékelő fehér füstgombolyag, a csendet pedig apró és lelkes diákok izgatott nevetése töltötte meg. A szülők a szemüket törölgetve emelték fel gyerekeik nehéz csomagjait a mozdonyra, míg a csemetéik a barátiak után kutattak a szemeikkel. És én is így tettem. Madison vörös feje után kutattam a tömegben, folyamatosan figyelve a gyanús szempárokat is, hátha itt is résen kell lennem. Ekkor azonban kiszúrtam egy vörös hajkoronával díszelgő lányt a tömegben és azonnal megindultam felé.

Az igazság az, hogy nem szeretem a nagy tömegeket, szóval kicsit feszélyezve éreztem magam a rohangáló emberek között. Ez az érzés pedig csak erősödött, amikor megfogtam a lány vállát, de az arc nem az volt amire számítottam.

- Ne haragudj, azt hittem Madison Slighter az... - mondtam és az ujjaimat tördelve folytattam a nézelődést. Azt hittem ennyivel le is zártuk a témát, de láthatóan tévedtem, mert rengeteg vörös haj jelent meg előtte. Mennyien vannak, Merlin szakállára!

- Te ismered Madet? - kérdezte egy magas vörös, aki pont úgy nézett ki mint a mellette álló.

- Igen.- mondtam kurtán és a tömeget kémleltem. Ekkor azonban előbukkant egy barna fejecske is a vörösek között. Szemüveges arca bátortalanul nézett vissza rám és hirtelen én magam is úgy éreztem, hogy felfordul a világ. Harry Potter, íme az új legjobb barátod.

- Ki vagy te? - kérdezte az egyik vörös fiú a sok közül, aki szorosan Harry mellett állt, egy másik lány társaságában.

- Alana Delarson. - erőltettem mosolyt az arcomra és a kezemet nyújtottam feléjük.

- Miért nem láttunk még itt? - faggatott az egyik iker fiú és közelebb hajolt hozzám.

- Srácok, hagyjátok már békén! - karolt át hirtelen egy ismerős ember. A fahéj illatú samponja azonnal megcsapott és őszinte mosoly ült az arcomra, amikor belenéztem zöld szemeibe. - Ő itt Alana. A legjobb barátnőm. Idén költözött vissza a környékre. - vonta meg a vállát Maddie és elvette a táskámat.

- Eddig hova jártál? - kérdezte a vörös lány, akire azt hittem Maddie az. Teljesen össze voltam zavarodva ettől a figyelemtől és hogy fogalmam sincs ki-kicsoda.

- Ti nem akartok bemutatkozni? - szaladt ki a számon a nem túl kedves megszólalás, mire a két magasra nőtt iker elnevette magát.

- Kedvelem. - mondta az egyik Maddie felé, mintha itt se lennék. - Én Fred vagyok. Ő itt a csúnyábbik másom, George. - mutatott az ikrére. - Ő itt Ron, ő pedig Ginny, a legkisebb és az egyetlen lány. Ezek pedig, Harry Potter és Hermione Granger.  - hadarta, de nekem csak egy név kellett. Belenéztem hát Harry kissé bizalmatlanul csillanó szemeibe és elmosolyodtam.

- Örvendek. - mondtam és biccentettem egyet.

- Gyertek szálljunk fel. Lana, te velünk ülsz. - ragadta meg a karom Maddie és rángatni kezdett a vonat felé. Ekkor azonban oldalra tekintettem és elkaptam egy fürkésző tekintetek, ami még mindig a szemem előtt van. A fiú kíváncsian tekintett felém a kékes szürke, szinte jeges tekintetével és akkor sem fordult el, amikor a pillantásaink egybe fonódtak.