Fény a sötétben

Elveszve

- Harry, ez... - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Úgy ugrottam félre a szőke mellől, mint egy kisgyerek akit rajtakapnak, hogy eltört egy vázát és az agyam megállás nélkül zakatolt, mit is kellene most mondanom. 

- Ne hisztériázz, Potter. - forgatta meg a szemét Draco. - Alana döntése, hogy kivel hova megy és én kértem meg őt, nem ő engem. - fintorgott. 

- Ebbe ne szólj bele, Malfoy! - csattant fel hirtelen a szemüveges fiú és ökölbe szorított kezekkel várta az események folytatását. 

- Harry, ne csináld ezt! - kérleltem a fiút és közelebb léptem hozzá, hogy egy kicsit megnyugtassam, de ő ösztönösen hátrálni kezdett. 

- Hazudtál nekem. - nézett a kék szemeimbe Harry. - Azt mondtad nem állsz készen ilyen dolgokra! Azt mondtad nem akarsz kapcsolatot! Bíztam benned! - fakadt ki a fiú hirtelen, nekem pedig összeszorult a szívem. Ő csak egy munka, egy feladat. De ahogy belenéztem a szemeibe, a bűntudat eddig ismeretlen mértékkel kezdte mardosni a szívemet. Rosszul éreztem magam, amiért ezt tettem vele, de nem tudok parancsolni a vonzalmamnak... 

- Most is bízhatsz benne. - szólalt meg hirtelen Draco. Harryvel mind a ketten meglepetten néztünk felé, nem értve miért segít megoldani a közöttünk lévő feszültséget. - Attól, hogy te belezúgtál, még ugyanúgy a barátod és bízhatsz benne. - magyarázta a fiú. 

- Hihetetlen, hogy veled állok le ezen vitatkozni... - sóhajtott Harry, majd mérgesen Draco felé pislogott. - Hazudott nekem. Akiben megbízhatsz, az nem hazudik neked. - a fiú feltűnően kerülte a szemkontaktusomat és hiába zajlott le a szemem előtt az egész esemény, valahogy mégis képtelen voltam megszólalni. Legszívesebben sírva szaladtam volna ki a világból, pedig az igazságot még egyik fiú sem tudja. 

- Csak azért, hogy védje a hülye érzéseidet és ne bántson meg. - felelte egyszerűen Draco, mire Harry szótlanul meredt rá kettősünkre. Lassan futtatta végig rajtunk a tekintetét és szinte láttam, ahogy a gondolatai ellepik az agyát, de nem engedett több magyarázatot. A szemüveges fiú sarkon fordult és elindult a kijárat felé. 

- Harry! - kiáltottam utána, de ő nem állt meg. 

- Menj. - mondta Draco. - Ha ez kell ahhoz, hogy itt maradj... Menj utána. - nézett rám sokatmondóan, de a tekintete megváltozott, miután kimondta a szavakat. Mintha megbánta volna, vagy szeretné azonnal visszaszívni ezeket a dolgokat. És én teljesen összezavarodtam...

- Mi? - döbbentem le teljesen. - Hogy itt maradjak? - kérdeztem halkan. 

- Csak menj utána, Alana. - tért ki a válasz elől a fiú, de addigra már mindent megértettem. 

- Te voltál. - suttogtam alig hallhatóan. 

- Mi voltam én? - kérdezett vissza a szőke ártatlanul. 

- Te vitted el a papírjaimat a szobámból. - néztem rá értetlenül. Ebben a pillanatban teljesen meg voltam győződve arról, hogy Draco volt az a személy, aki tudomást szerzett a titkomról és aljas módon ellopta a leveleimet. 

- Nem tudom miről beszélsz, Delarson. Aznap a faluban voltam Nott és Zabini társaságában. - vonta fel a szemöldökét pimaszul és úgy nézett rám, akár egy bűnözőre. 

- Akkor miről beszéltél az előbb, Malfoy? - vágtam vissza karba tett kézzel és felvont szemöldökkel. 

- Ha ez kell ahhoz, hogy itt maradj később... Velem, akkor menj utána!- emelte fel a hangját megbántódott kifejezéssel. - A vak is látja, hogy mennyire kihat rád Potter! Csak azt akartam, hogy egy kicsit nélküle érezzük jól magunkat... - nézett végig rajtam sértett arccal. Meglepve és még nagyobb bűntudattal néztem végig a fiún és éreztem, hogy kezd rémesen sok lenni ez a szituáció, amibe belecsöppentem. 

- Draco... - néztem rá sajnálattal. 

- Ne fáradj. - legyintett. - Órákon találkozunk. - mondta, majd otthagyott egyedül, a bálterem közepén. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom, csak néztem a fiú után, aki pár perccel ezelőtt még majdnem megcsókolt. 

- Harry... - suttogtam, amikor az eszembe jutott, hogy meg kell mentenem a barátságomat a fiúval. Az ezüst magassarkúmat lekapva kezdtem el rohanni a szemüveges fiú irányába, akit szerencsére rövid időn belül meg is találtam. Egyedül ült a hideg lépcsőn, arcát és környezetét egyetlen árva lámpa világította meg. A fiú vállai lecsüggedve meredtek előre, arca lehajtva a föld felé. A szívem majdnem megszakadt, miközben egy hatalmas sóhajjal leültem mellé. 

- Kérlek hallgass meg! - mondtam, amikor láttam, hogy a közelségemtől a fiú indulásra készült. - Nem akartalak megbántani! Soha nem akartam ezt tenni veled, de te vagy velem itt a legkedvesebb ember és... Egyszerűen féltem, hogy ha elmondom, hogy nem érzek többet irántad, akkor elveszítelek teljesen. Tudom, ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit tehettem, de tanácstalan voltam. Madison és én... Nem igazán vagyunk most jóban és egyedül láthatóan szar döntéseket hozok! - hadartam a fiúnak remélve, hogy a szavaim legalább egy kicsit meghatják. 

- Kedveled Malfoyt? - kérdezte lesütött szemekkel. 

- Azt hiszem, igen. Én magam sem tudom miért, szóval ezt ne kérdezd... - sütöttem le én is a szemeimet.

- Tudod, elmondhattad volna az igazat. - nézett fel Harry, mire én is felemeltem a fejem, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. - Egyszerűbb lett volna. - folytatta a fiú. 

- Tudom és sajnálom! - nyögtem fel keservesen, majd hagytam, hogy néma csend telepedjen ránk.  

- Alana, nekem most kell egy kis idő. Átgondolni a dolgokat.- mondta Harry megtörve a némaságot. A szavai meglepően fájdalmasan hatottak rám és éreztem, hogy a torkomat fojtogatni kezdi a sírás. Még egyszer felnéztem a fiú meggyötört arcára, majd felálltam és otthagytam őt, a gondolataiba temetkezve. Az estének lőttek. Életem első bálja, életem legrosszabb bálja is lett egyben... Csendben kullogtam vissza a mardekás helyiségébe, ahol kifulladt diákok nevetve rohantak átöltözni és letusolni, mielőtt ágyba bújnának elbúcsúzva a mai naptól. Leszegett fejjel indultam az ajtóm felé, de valamiért késztetést éreztem rá, hogy benézzek Draco szobájába is. 

A fiú mérgesen rúgott éppen bele az ágyának a lábába, de mintha csak megérezte volna jelenlétemet, hirtelen felnézett rám. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, de Draco láthatóan nem kereste a társaságomat... Sietve lépkedett az ajtó felé és egy hatalmas mozdulattal becsapta az orrom előtt... Behúzott nyakkal néztem az immár csukott ajtót, a fülemben pedig még mindig csengett a csapódás zöreje. 

Hogy hagyhattam, hogy pár óra alatt minden kicsússzon a kezeim közül? Pár óra alatt tönkrement minden, amit eddig elértem. Teljesen elvesztettem az irányítást az események felett és csak azt tudtam, hogy mielőtt elmegyek, jóvá kell tennem mindent...