Fény a sötétben

Védelmezők igéi

Egy óránk volt hátra. Első ránézésre egészen soknak is tűnhet, de nekünk fel kellett készülnünk. És ennyi idő alatt felállítani egy ekkora iskola védelmi rendszerét... Lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. 

De mi mégis megpróbáltunk mindent megtenni. Végignéztem a megzavarodott, de eltökélt diákokon és megragadtam Draco kezét. 

- Gyere velem. - mondtam gyorsan és húzni kezdtem magam után a fiút, de Draco nem mozdult. A fiú maga felé fordított és ijedten nézett bele a szemeimbe. Ujjai remegve simítottak végig az arcomon és közelebb húzott magához. 

- Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra. - nézett rám szigorúan. 

- Ígérem. - mondtam türelmetlenül. - De erre most nagyon nem érünk rá, Draco. - hadartam. 

- Nem, Alana! Ígérd meg, hogy nem fogsz hősködni! Nem kell mindenkit megmentened és nem kell feláldoznod magadat senkiért! - mondta határozottan és enyhén mérgesen. 

- Megígérem, ha te is. - bólintottam és az arcomon lévő kezeire tettem kezeimet. - Szeretlek, Draco. - mondtam mosolyogva. 

- Én is szeretlek, Hercegnő. - mondta a fiú és ajkaink összeértek. Draco puha szája tökéletesen simult az enyémre, miközben egyik kezét a tarkómra csúsztatta és elmélyítette csókunkat. Nedves nyelve tökéletes ritmusban mozgott a nyelvemmel és legszívesebben soha nem szakadtam volna el tőle... De mind a ketten tudtuk, hogy dolgunk van. 

Mégis... Rémesen örültem neki, hogy az események felgyorsulása előtt még egyszer érezhettem az ajkait az ajkaimon...

- Itt vagyunk, Tanárnő! - léptem oda Minerva McGalagony mellé, aki izgatottan nézett fel a sötét égre. - Mit tehetünk? - kérdeztem hevesen lihegve. 

- Delacrois, Malfoy! Pont magukra volt szükségem... - intézte felénk a szavait a tanárnő, miközben Molly Weasley és Flitwick professzor felé fordult. 

- Tudjuk-ki ellen nincs tökéletes védelem, Minerva. - mondta a professzor aggódó hangon, de a tanárnő eltökélt volt. Szemében ott csillogott a griffendéles bátorság... 

- De megnehezíthetjük a dolgát... - felelte McGalagony. - Malfoy, úgy hallottam igen erős védőbűbájokat tud alkalmazni. Ha jól tudom tett Miss. Delacrois házára is. - nézett a szőkére hirtelen. 

- Hogy mit csináltál? - ámultam el döbbenten. Hát ezért nem találtak meg engem hamarabb. 

- Így van, tanárnő. - bólintott Draco elégedetten.

- Helyes. Akkor mondja velem. - fordult a kapu felé a nő és felemelte a pálcáját. - Piertotum Locomotor.

- Piertotum Locomotor. - hangozz fel kettejük összefonódott hangja,az iskola falai pedig megremegtek. A mennyezetről hangos dörömböléssel értek földet a szobrok, felkavarma maguk körül a port. A hatalmas, súlyos kőszobrok, amik fegyvert tartottak a kezükben, most életre keltek. És elszántan védelmezték az iskolánkat. 

Lassan, ütemesen lépkedtek el mellettem, én pedig tátott szájjal néztem végig, ahogy védőfalat állnak az iskola kapuja előtt. Veszélyben a Roxfort és ők megvédenek minket... 

- Most pedig... - fordult felém a tanárnő. - Adja bele minden haragját. Minden félelmét. Tegye erősebbé a védelmünket Alana. Olyan erőssé, mint maga. - bólintott felém a tanárnő, én pedig az égbe emeltem a pálcámat. 

Draco pedig lassan odalépkedett mellém és rám nézett. 

- Hát elkezdődött. - mondta halkan. 

- Ők elkezdték, mi befejezzük. - feleltem, majd összekulcsoltam az ujjainkat és egyszerre varázsolni kezdtünk. 

- Protego maxima. Fianto duri. Repello inimicum. - hallottam a hangomat egybefonódni Draco hangjával.

- Protego maxima. Fianto duri. Repello inimicum. - mondták velünk együtt a tanáraink és mindannyiunk édesanyja, Molly Weasley. A fehér fények pedig egyszerre kezdtek kiáramlani a pálcáinkból és lassan összeértek az égen. 

Láthatatlan védőburok ereszkedett le a Roxfortra, miközben egyre jobban elöntött a félelem. De egy pillanatig, egyetlen egy pillanatig megengedtük magunknak, hogy ámulattal, csodálkozva nézzük az erőnket. Ahogy a pajzs leért a földre, ahogy a szobrok felálltak a híd előtt... Erősek voltunk és hajthatatlanok! 

- Aideen! - kiáltott felém egy hang, mire hirtelen megfordultam. - Hoztunk neked valakit. - lépett felém apám, rögtön a nyomában pedig... Két hatalmas sárkány jelent meg az égen, félelmetes szárnyaik port kavartak az udvaron, orrukból folyamatosan szállt a füst és a szemeik csak úgy villogtak a sötétben. 

- Ash! - kiáltottam fel azonnal és odaszaladtam a gyönyörű állat felé, aki egyszerre szállt le a Magyar Mennydörgővel. Annak pedig egy vörös hajú fiú pattant le a hátáról. - Charlie Weasley. - ütött belém a felismerés. 

- Ezek szerint nem csak a te neved száll legendaként a családban. - nevetett rám a fiú és kedvesen kezet fogott velem. - Lenyűgöző állat van a tulajdonodban, remélem tudod. - paskolta meg Ash nyakát mosolyogva. 

- Ő nem a tulajdonom. - simítottam meg Ash orrát. - Én otthont adok neki és szeretetet. Ő pedig addig marad, ameddig szeretne. - mondtam elmélyülten. - Szeretlek, Ash. - suttogtam a sárkány homlokának nyomva az enyémet. - Vigyázz magadra. - 

- Vigyázni fogok rá. - ígérte meg Charlie bizakodóan. És én reméltem, bíztam benne, hogy életben maradnak mindannyian. 

- Alana, be kellene mennünk. - mondta Draco baljósan. Láttam rajta mennyire fél és őszintén meg tudtam érteni. 

- Apádtól félsz igaz? - kérdeztem halkan, miközben ujjaink újra egymásba fonódtak. Mind a kettőnk keze hideg volt és bizonytalan. De szükségünk volt egymás érintésére, egymás szavaira, egymás közelségére. Hiszen... Kitudja mit hoz az éjszaka...

- Elárultam őt. És ezt sosem fogja megbocsátani. - mondta a fiú halkan, felnézve a mennydörgő égre. 

- Szerinted bántani akar téged? Bosszút állni? - tettem fel az újabb kérdést óvatosan. 

- Nem. Nem engem akar bántani. - mondta a fiú. - Hanem téged. - a szavai pedig hosszú percekig visszhangoztak a fülemben. Ekkor pedig ezer fény csillant meg erős pajzsunkon. Halálfalók ezrei... Milliói? És mindannyiuk átka ott robbant szét a pajzson. 

- Nem fogja sokáig bírni. Ha ilyen sokan vannak, maximum fél óránk van... - mondtam halkan, a szemeimet pedig nem tudtam levenni az égen szétrobbanó fényekről. Egyszerűen nem ment... Tudtam, hogy a mai nap életek fognak véget érni. És nem bírtam félelem nélkül tekinteni a jövőbe. Mi van, ha az én szeretteim... Halnak meg? Mit kezdek majd akkor, amikor a családom, a barátaim teste fölé kell majd hajolnom?? 

- Én itt leszek melletted végig. - mondta Draco. - Nem hagylak el. -

- Minden rendben lesz velünk. Minden rendben lesz és amikor vége ennek az egésznek, végre boldogan élhetünk. - mosolyodtam el egy könnyed sóhajjal. 

- Amikor vége ennek az egésznek, hozzám kell jönnöd feleségül. - mondta a fiú mosolyogva. - Túl sok dolgot éltünk már meg együtt... Én pedig nem bírok ki egy napot sem nélküled. - mosolygott rám Draco, én pedig nevetve ugrottam a nyakába, hogy megcsókoljam őt. 

De a következő pillanatban az udvaron állók egy emberként tekintettek az égre. Ugyanis bekövetkezett az, amitől a legjobban féltünk...

A pajzs hirtelen felvilágított, ahogy belé csapódott az átok... És mintha csak a hó olvadna, a láthatatlan védelmünk lassan szertefoszlott. Meglétét csupán a hamuként földet érő darabkái bizonyították és mi tudtuk. Innentől nincs visszaút. Elkezdődött a háború...