Fény a sötétben

Hajnali nevetések

- Szóval, lássuk jól értem-e... - emelte fel a kezét Draco szórakozottan. Az elmúlt napokban az arcáról eltűnt a szokásos érzelemmentes kifejezés. A hangja kevésbé csengett unottan és utálatosan, miközben ő maga, egyre jobban befogadott engem és megnyílt felém. - Tényleg képes voltál ellopni egy golymót? - nevetett a fiú önfeledten. 

- Nem hiszel nekem? - dobtam meg egy darab minden-ízű drazséval. - Rémesen aranyos állatok és magányos voltam! - nevettem el magam. 

- De feldugják a nyelvüket az orrodba amíg alszol! - szörnyülködött Draco és bedobta a szájába a drazsét. - Hmm... Eperturmix. - állapította meg és hálásan pislogott felém. 

- Valamit nekik is enniük kell! - folytattam a golymó témát nevetéstől könnyező szemmel. 

- Tehát mindent el tudsz nézni egy élőlénynek, ami kicsi és szőrös? - dobott meg ő is egy darab édességgel, amit éppen, hogy el tudtam kapni a két kezemmel.

- És nagy a szeme! Muszáj, hogy nagy legyen a szeme. - emeltem fel az ujjam okoskodóan, majd a számba dobtam a cukrot. Egy másodperc alatt betelítette a számat a rémes, szinte hányingerkeltő íz, ami leginkább földigilisztára hasonlított. Fintorogva köptem ki a mellettünk lévő szemetesbe az édességet és színlelt felháborodással néztem Dracora. 

- Tőlem eperturmixot kapsz, erre te kiszúrod a szemem egy gilisztával? - tettem csípőre a kezemet és összeráncolt szemöldökkel néztem a fiúra. Draco természetesen nagyon felnőttesen reagált a szituációra és hozzám vágta a hozzá legközelebb eső párnát. Hitetlenül néztem vissza rá, mikor felocsúdtam abból, hogy a fiú képen dobott. 

- Ez háborúért kiállt, Draco Malfoy! - markoltam meg a párnát és egy erőteljes legyintéssel megküldtem felé azt. 

Késő éjszaka volt már, talán éjfél is elmúlt. Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó, a hold fénye pedig erősen megvilágította a fehér kertet. Draco és én, a hatalmas nappaliban ültünk a begyújtott kanapé előtt, ami sárgásan világította meg az arcunkat. A házi manók és Draco anyukája is régen elmentek már aludni, de a mi önfeledt nevetésünk betöltötte az egész lakást. Napok óta ezt csináltuk. Napok óta hajnalig ébren maradtunk és gyerekkori emlékeket osztottunk meg a másikkal. Megnyíltunk és bizalmat szavaztunk a másik félnek, tudva azt, hogy percről percre egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

Draco pedig olyan volt, mintha kicserélték volna. Megragadott két hatalmas párnát és felpattanva a helyéről erősen csapkodni kezdte felém azokat, míg én két kicsivel soroztam a feje tetejét és az oldalát. Úgy párna csatáztunk akár a gyerekek és közben folyamatosan nevettünk és csak nevettünk...

Diadalittasan vettem tudomásul, hogy sikerült az egyik párnát kivernem a fiú kezéből, aki erre tátott szájjal, döbbenten meredt rám vissza. 

- Véged van, Delarson! - kiáltott nevetéstől fuldokolva és eldobta egyetlen párnáját, hogy azonnal felém szaladhasson. A fiú egy másodperc alatt megindult felém, én pedig túl későn reagáltam ahhoz, hogy el tudjak menekülni előle. Draco pillanatok alatt elkapott, erős karjaival felemelt a levegőbe, majd levágott a kanapé puha párnái közé. Nevetve próbáltam ellenkezni, amikor fölém kerekedett és egy cserfes mosoly kíséretében csiklandozni kezdte az oldalamat. 

- Ne! Ne, kérlek! - kiáltottam torkom szakadtából, megfeledkezve a házban aludni próbáló emberekről. - Megadom magam, csak hagyd abba! - próbáltam védeni az oldalamat, de Draco hosszú ujjai mindig felfedeztek egy újabb csiklandós pontot. 

- Ilyen könnyen? - gúnyolódott a fiú. - Pedig még el sem kezdtem igazán szórakozni. - megnyalta puha ajkait és gondolkodás nélkül folytatni kezdte a kínzásomat. Utolsó ötleteimtől vezérelve megpróbáltam finoman lerúgni magamról az izmos fiút. Ez azonban úgy sült el, hogy Draco elveszítette az egyensúlyát és belém kapaszkodva leesett a földre, magával rántva engem is. 

Puhán puffantam a  fiú testén, kifulladva mosolyogva rá. A mosolyom azonban hamar leolvadt az arcomról, amikor belenéztem a kék szemeibe. Draco karjai erősen fonódtak a derekam köré, szemei már régen az enyémet nézve figyeltek elmélyülten. Ő is szaporán vette a levegőt és a mellkasaink egyszerre emelkedtek és süllyedtek, lihegéseink egymásba olvadva töltötték meg a szobát. 

- Lana... - szólalt meg a fiú és a fülem mögé tűrte az arcomba hulló hajamat. 

- Draco... - mondtam ki én is a nevét, ajkaimat résnyire nyitva hagyva. Egy pillanat alatt megszűnt körülöttem a világ és szinte éreztem, ahogy a szemem kékből átvált a tűz csodálatos színévé. 

Néma csendben vizsgáltunk egymást, miközben arcaink egyre közeledtek egymáshoz. 

- Draco, Alana! - kiáltott egy hang az előtérből. Narcissa, Draco édesanyja kiáltott nekünk a sötétben aggodalmasan. 

- Öhm... - köszörültem meg a torkomat és elvörösödve lemásztam a fiúról. Gyors mozdulatokkal megigazítottam a gyűrött, elcsúszott ruhámat és kócos hajamat, míg Draco nagy nehezen rávette magát, hogy felálljon. 

- Itt vagyunk! - kiáltotta Draco az anyukájának, aki megkönnyebbült sóhajjal sietett be hozzánk. 

- Merlinre mondom! Olyan hirtelen csendesedtetek el, azt hittem baj történt! - szörnyülködött a nő. Látszott az arcán, hogy tényleg, komolyan azt hitte bajban vagyunk és túlzott mértékű rettegés ült a szemében.

- Semmi baj, anya. Csak leestünk a kanapéról. - vonta meg a vállát a fiú, mire édesanyja arcán hatalmas mosoly terült szét. 

- Csinálhatok nektek egy teát? - kérdezte fontoskodva és végignézett a párosunkon. 

- Nagyon örülnénk neki. - válaszoltam illedelmesen Draco helyett is, aki nekiállt rendet rakni a földön, mielőtt követett volna minket a konyhába. Végiglépkedtem a hideg kövön, majd feltornáztam magam a magas bárszékre. Eközben Narcissa házias módon, varázslat nélkül feltette forralni a vizet és előkotort két teafiltert. 

- Sajnálom, ha nem hagytunk aludni. - mondtam, amikor egyértelművé vált számomra, hogy valószínűleg mi ébresztettük fel az asszonyt. - Legközelebb csendesek leszünk. - 

- Jajj, ne! Kérlek! Öröm hallani, hogy a fiam újra tud így nevetni. - mosolyodott el halványan. - Évek óta nem hallottam ilyen boldognak. Szívesen hallgatlak titeket... Legalább visszatér az élet a házba. - mosolygott kedvesen, szemében egy óvatlan könnycsepp pihent. 

- Draco nagyszerű fiú. - mondtam komolyan, felnézve édesanyja sugárzó arcára. - Hálás vagyok, amiért a barátja lehetek. -

- Szerintem ő is éppen olyan hálás érted. - simított végig a pulton lévő karomon Narcissa. Draco kócos hajjal lépegetett be közénk, arcán még mindig ott bujkált a mosoly. 

- Nem hittem volna, hogy fel tudsz ülni a székre. - gúnyolódott a magasságomon a fiú, mire játékosan belebokszoltam a vállába. Draco mosollyal az arcán ült le a mellettem lévő székre és türelmesen várta a teát, amit az édesanyja olyan lelkesen készített nekünk. Fel sem bírtam fogni, hogy ez a fiú egy és ugyanaz, mint az iskolai Draco. Annyira más most, annyira... Önmaga. És ez az oldala, talán még jobban megfogott, mint az eddig ismert.