Fény a sötétben

Egymás karjaiban

Hideg volt. Kegyetlenül hideg... És én ott ültem a sötétben, a nyirkos, jéghideg kövön, miközben hallgattam Luna és Mr. Ollivander szuszogását. Kitudja mióta vannak ide zárva... És mégis életben vannak!

A levegő fagyos volt. Még a leheletem is látszódott, amikor kifújtam a levegőt és kezdtem azt érezni, hogy minden erőm elhagy. Minden, ami azt akarja, hogy küzdjek. És fogalmam sem volt, hogy miért történik ez. De mintha minden fény, minden melegség egyszerre halványulni kezdene bennem. És nem igazán láttam értelmét, hogy folytassam... 

Reszkettem. Felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz, hogy így melengessem magam, de mind hiába. A tél mint mindig, most is kegyetlen volt ezen a vidéken. Főleg éjszaka... És én egyedül lettem hagyva a téli kegyetlenségben, bezárva egy kőcellába. Se víz, se étel, se takaró. Semmi, csak én és a gondolataim. És a fejem ebben a pillanatban nem volt boldog hely. Mert a gondolataim, hiába is törtem magam, nem akartak felmelegedni. Semmi más nem volt előttem, csak kiáltások, szenvedések és könnyek. A szenvedés, amin eddig átmentem és átmentek a szeretteim. 

A gondolataim pedig szépen lassan elkezdtek felemészteni. A bűntudat, a félelem, a kilátástalanság. Minden megváltozott...

- Ally? - szólalt meg egy ismerős hang a sötétben, nekem pedig könnybe lábadt a szemem. 

- Draco... - suttogtam, nagyokat szipogva a hidegtől. Vagyis, inkább a reménytelenségtől. 

- Ally! Hercegnőm! - sietett oda hozzám a fiú szomorú tekintettel. De a rácsok zárva voltak. És ő nem tudott a karjaiba venni. Nem tudott megvigasztalni, nem tudott felmelegíteni, nem tudott semmit tenni. 

Csak letérdelt a földre és a kezeivel átnyúlt a rácsokon. 

- Draco... - mondtam újra, miközben a hangom egyre inkább megremegett. Ő pedig tehetetlenül nézett rám vissza, mintha éppen megszakadna a szíve. 

- Sajnálom... - suttogta és meleg ujjaival megszorította a kezemet. 

- Semmi sem úgy történik, ahogy szeretnénk! - fakadtam ki. - Minden tönkremegy, mindenki szenved! - szipogtam, erőseket pislogva a padló felé, hogy eltakarjam a könnyeimet. De Draco már túl jól ismert. 

- De mi itt vagyunk egymásnak. - mondta halkan. 

- Minden megváltozott, Draco! - zokogtam. - Semmi nem maradt ugyanolyan... Mindenki szenved, mindenki sír, mindenki tönkrement... - mondtam meggyötörve. 

- Miről beszélsz? - kérdezte, de pontosan tudta miről beszélek... 

- Emberek halnak meg. Családok mennek tönkre, életek érnek véget! Miattam! - tört elő belem a sok érzelem. - Miattam, Draco! -

- Alana, ne mond ezt. Ezek a dolgok nem miattad történnek! - húzódott kicsit közelebb a rácsokhoz, hogy jobban hozzám férjen. Puha ujjaival az arcom felé nyúlt és lágyan letörölte a könnyeimet az arcomról. 

- Engem akartál védeni... - motyogtam, a könnyeim pedig megállíthatatlanul potyogtak. - Engem akartál védeni és ez tönkretett téged. Miattam tetted amiket tettél, miattam harcoltál, miattam szenvedtél. Én tettelek tönkre téged!  - álltam fel hirtelen és ahogy beletúrtam a hajamba, idegesen járkálni kezdtem az apró cellában. 

- Semmit sem bánok... - rázta meg a fejét összeráncolt szemöldökkel, én pedig döbbenten néztem rá vissza. 

- Emberek haltak meg, Draco! Hogy mondhatod, hogy semmit sem bánsz? - kérdeztem tőle zokogva. 

- De te életben vagy! - kiáltott vissza a könnyeivel küszködve. - Te életben vagy és ezért sosem fogok bocsánatot kérni! Te vagy az egyetlen ember, akiért bármire képes lennék, akit ezen a világon a legjobban szeretek! Te vagy az, aki életben tart engem! Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert az életedet védtem... - nézett rám őszintén, fájdalmas könnyei pedig lecsordultak az arcán. 

- Minden sötét, Draco. - sírtam levegő után kapkodva. - Sötétebb, mint amennyit el tudok viselni! - tártam szét a karjaimat. 

- De én itt vagyok neked! - szólt felém összetörve.

- De én összetörtem... - mondtam halkan. - Összetörtem a nyomás alatt, Draco. És nem tudom, hogy lehetnék a támaszod, hogy szerethetnélek téged úgy, ahogy megérdemled... Nem tudom merre halad az életem és félek... - 

És ebben a pillanatban úgy éreztem, végleg és gyógyíthatatlanul összetörtem. Mert nem látom a fényt a sötétben. Nem látom a kiutat, nem látom a jót, nem látom a lehetőségeket. Túl nagy volt a sötétség és én hagytam, hogy elnyeljen. 

- Ally... - suttogott a fiú. A hangja meglepett volt. Döbbent. Szomorú. Mert bevallottam az érzelmeim... 

- Mindenki elmegy... - suttogtam. - Mindenki akiben bízunk, akire támaszkodunk... Mindenki elmegy... - 

Ekkor pedig a rács hatalmas zajjal nyílt ki, a szőke fiú pedig felém rohant. Erős kezei pedig közrefogták az arcomat és maga felé fordítottak, miközben hüvelykujjaival a folyamatosan csepegő könnyeimet törölgette. 

- Én nem megyek sehova. - nézett a szemeimbe határozottan. - Nem megyek sehova. Csinálhatsz bármit, mondhatsz bármit, én nem megyek mellőled sehova. Nem hagylak el, Alana. - mondta remegő hangon. 

- És ha már soha nem jövök rendbe? - kérdeztem kétségbeesetten. 

- Alana... - suttogta. - Igen, minden sötét. Sötétebb, mint azt el tudnád viselni. De egy nagyon bölcs ember egyszer azt mondta: a boldogság megtalálható a legsötétebb helyeken is... Az öröm mindig segít rajtunk. Mert a sötétséget elűzi a fény... - mondta a fiú szomorúan.

- Sajnálom. - omlottam bele a fiú karjaiba, ő pedig erősen karolt át és magához húzott. 

- Rendbe fogunk jönni, érted? Mind a ketten. Mert itt vagyunk egymásnak! - simított végig a hajamon. - Eddig te voltál az én támaszom. Minden alkalommal, amikor összeomlottam. Engedd, hogy most én legyek a tiéd. - emelte fel a fejemet és újra belenézett a szemeimbe. 

- Meg fogod találni a fényedet. - mondta a fiú határozottan. - Meg fogod találni és rendbe fogsz jönni. És én végig itt leszek melletted, érted? - mosolyodott el halványan. 

- Megígéred? - kérdeztem szomorúan, megtörölve könnyes arcomat. 

- Megígérem. - felelte a fiú, szemeiben őszinteséggel. 

- Nem érdemellek meg téged. - mondtam halkan, elhaló hangon. 

- Tökéletes vagy, Alana. A legtökéletesebb. És én mindent túlélek, amíg mellettem vagy. - simított végig remegő ajkaimon a fiú. 

- Szeretlek, Draco. - motyogtam, belenézve tökéletes szemeibe.

- Szeretlek, Alana. - felelte halkan és összeérintette a könnyektől sós ajkainkat. - Ezt sose felejtsd el. - tette hozzá halkan és fogalma sem volt, mekkora szükségem volt erre. Mekkora szükségem volt rá. 

Neki én voltam a fénysugara, ami kihozta őt a sötétből. Nekem viszont ő a fénysugaram. Az egyetlen, mindent beragyogó fénysugaram, aki nem csak kihoz a sötétségből... Megment tőle. Megment attól, hogy végleg elnyeljen, tönkretegyen, megöljön. 

Draco Malfoy az én fényem a sötétben...