Fény a sötétben

Kínozd meg...

- Úgy hiszem egyikőtök sem volt teljesen őszinte velem. - rázta meg a fejét Voldemort, miközben lassan végigsimított a pálcáján. A bodza pálca... Hogy a fenébe kerül hozzá Dumbledore pálcája? 

- Nagyúr, én... - kezdte védeni magát Dominic, de nem gondolkodott előre. 

- Csendet! - kiáltotta Voldemort mérgesen, majd újra visszatért halk, elgondolkodó hangjához. - Nem túl szép dolog átverni a családunkat, igaz? - kérdezte és csatlósai felé fordult. 

- Így van, Nagyúr. - bólogatott hevesen Bellatrix Lestrange. A világ legőrültebb nője...Haja kócosan fogta közre fehér arcát, nyelvét pedig lassan húzta végig fekete fogain. Hatalmas levegőt vettem, de nem bírtam kifújni. Csak Draconak ne essen bántódása. 

Voldemort pedig közelebb ment a két fiúhoz és pálcáját lassan végighúzta a torkaikon. Mind a ketten feszes háttal álltak előtte. Az előtt, aki pillanatokon belül dönteni fog az életükről...

- Mi is legyen most veletek... - gondolkodott a férfi hangosan, az égnek emelve tekintetét. - Az egyik hazudott a lány védelmében... A másik hazudott a saját védelmében. Egyik sem túl kedvező nektek. De remélem tudod... - fordult Draco felé és súgott valamit a fülébe...

- Nagyúr, ha megengedi. - szólalt fel Perselus Piton halkan. - A Malfoy fiú nem tudott a lány hollétéről. Ha hihetünk neki, arról sem tudott, hogy életben van. Úgy gondolom az ő bűne nem olyan súlyos. - köszörülte meg a torkát a férfi. 

- Úgy gondolod? - kérdezett vissza Voldemort emelkedett hangon. - Legyen hát... Döntsünk először a másik sorsáról. - mosolyodott el ördögien a férfi és pálcájával Dominic felé mutatott. 

- Nagyúr, a fiamnak biztosan ésszerű magyarázata van arra, hogy miért hazudott a lány életéről. - szólalt fel a férfi, akit egykor még apámnak hittem. Láttam a szemein, hogy retteg. Retteg, hogy bármikor elvesztheti a gyermekét, akit csak most kapott vissza. 

- Mi a magyarázat?- kérdezte Voldemort azonnal. 

- Én... Valószínűleg egy bűbáj volt... Egy pajzs, ha lehet így fogalmazni, ami nem engedte látnom a valóságot. - motyogta a fiú remegve. Ez egy egész hihető hazugság lenne, ha nem tudnánk mind a ketten, hogy rám támadt... 

- Aideen Delacrois. - szólított meg Voldemort. - Találkoztál ezzel a fiúval az otthonodban? - kérdezte a férfi. Igen. Alana, mond, hogy igen! De ha az igazat mondom... Dominic meg fog halni? Az én lelkemen fog száradni az élete? Felelős leszek a haláláért és... Dominic pedig könnyes szemmel nézett rám. 

Félt a haláltól. Rettegett. Hiszen még csak egy gyerek. Ugyan olyan, mint mi, aki sorra halmozta a hibákat. De ő is bele lett kényszerítve döntésekbe, amikbe nem volt beleszólása. És jelen pillanatban, Draco is állhatna ott...

- Nem. - jött ki a számon a válasz, Dominic pedig egy halvány mosoly kíséretében lehunyta a szemeit, arcán pedig egyetlen egy könnycsepp gördült végig. 

De Voldemort mégis felemelte a pálcáját... 

- Avada Kedavra. - mondta, a zöld fény pedig belehatolt a fiúba.

- Ne! - kiáltottam azonnal, miközben Lucius erősen megragadta a karjaimat, hogy ne tudjak odarohanni. Dominic szemei élettelenül nézték a mennyezetet, arcán még mindig ott volt az utolsó könnycseppje... - Miért? Hiszen mondtam, hogy nem láttam! - üvöltöttem a könnyeimmel küszködve. Tudom... Tudom jól, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem ez a fiú! De mégis annyi emléket köszönhetek neki, annyi nevetést, annyi boldogságot! De nem ezt érdemelte. Nem ezt érdemelte!

Ott feküdt előttem. Az első csókom, az első szerelmem, a fiú aki elvette a szüzességem és aki mindent hazudott. Hazudott az érzéseiről, hazudott az életéről, hogy megfeleljen az apjának. Ő csak egy büszke szülőt akart... És az apja némán meredt a fia testére, igyekezve minden érzelmet elfojtani. Itt senki nem lehetett gyenge... 

De mégis, ahogy néztem a fiút, úgy éreztem minden haragom elszállt belőlem. Minden érzelmem odalett és csak arra tudtam gondolni... Végre megnyugodhat. Már nem kell bizonyítania, már nem kell szenvednie. Dominic Woller békére talált... 

- Nem szeretem, ha hazudnak nekem Aideen. - lépett felém Voldemort, miközben én fátyolos tekintettel néztem Dominic arcát. 

- Mi lesz a másikkal? - kérdezte egy számomra ismeretlen férfi és Dracora pillantott. 

- Van köztetek valami a lánnyal? - kérdezte Dracotól, én pedig lehunytam a szemeimet. Nem veszíthetem el... Kérlek, könyörgöm! Draco, az igazat mond! 

- Nincs. - mondta a fiú gondolkodás nélkül. A francba...

- Ezt nagyon könnyen kideríthetnénk... Csak bele kellene néznem a fejedbe, fiú. - simított végig Draco könnyes arcán a férfi. A fiú mégis állta a tekintetét. - De egy másik utat választok. - mondta ki végül, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Túl korán, túl naivan... 

- Lucius, vidd a lányt az előtérbe. - adta ki az utasítást a férfi. 

- Remélem felkészültél a legrosszabbra. - suttogta a fülembe Lucius önelégülten. A karjaim fájdalmasan szorultak a hátam mögé, miközben a férfi minden lépésemnél belém lökött egyet, végül lelökött a földre és a hajamnál fogva tartott a helyemen. 

Utánunk pedig besétált Voldemort és Draco... 

- Kínozd meg. - mondta egyszerűen Voldemort. 

- Mi? - tátottam el a számat, mintha nem hallottam volna jól a mondatot. Édes Merlin, ugye nem arról az átokról beszél??

- Bizonyítsd be, hogy nem érzel iránta semmit. - vonta meg a vállát kelletlenül a férfi. - Kínozd meg. Addig amíg azt nem mondom, hogy elég. - mondta és Dracora nézett. De a fiú már régen az én tekintetembe fonódott. A pillantásai könnyesek voltak, mind arra utalva, hogy nem fogja megtenni. 

- Semmi baj. - suttogtam felé. - Csináld. - tátogtam. Ha nem teszi meg... Ha nem teszi meg, mind a ketten meghalunk. De ő mindenképp... 

- Én... - motyogta a fiú, de gyorsan elhallgatott. 

- Draco, kérlek! Csináld... - súgtam felé, félelemmel a szemeimben. 

- Sajnálom... - suttogta a fiú és lehunyta a szemeit.A keze jobban remegett mint valaha és minden mozdulata olyan volt, mintha el akarna futni. Szenvedett. Láttam, hogy szenved. Arcán forró könnyek folytak végig, puha ajkai pedig lassan kinyíltak. - Crucio... - suttogta, a fények pedig hirtelen elérték a testemet.

A fájdalom élesen hatolt belém. Olyan volt, mintha egyszerre ezer kést döfnének belém, mintha kivágnának belőlem darabokat, mintha millió darabra törnék a csontjaimat. Hatalmas üvöltés szakadt fel a torkomból, ahogy a kezeimre estem és a körmeimmel tehetetlenül kapaszkodtam a sikamlós padlóba. 

A levegő pedig kiáramlott a tüdőmből, de a helyére nem került semmi. Könnyek folytak végig az arcomon és a szemeimet olyan erősen szorítottam össze, hogy azt hittem menten kisesnek a helyükről, de nem tehettem semmit. 

Rémülten kaptam a torkomhoz, amikor megéreztem a fuldoklás rémes érzését. A fájdalom pedig egyre csak nőtt és nőtt. Egyre elviselhetetlenebb és egyre gyötrelmesebb volt... Kérlek, kérlek! Hagyd abba, Draco! Hagyd abba! Nagyon fáj! 

Könyörgöm...

A fények pedig elhagyták a testemet, de a fájdalmat nem vitték magukkal. Végigterültem a padlón, levegő után kapkodva, de nem bírtam megmozdulni. Égett, szúrt, vágott minden egyes mozdulat. 

- Újra! - szólalt meg Voldemort elégedetten. 

- Draco... - nyögtem hangosan és újra sikítani kezdtem. Összegörnyedtem a padlón és belemartam a bőrömbe. Vedd ki belőlem! Bármi is ez, vedd ki belőlem, könyörgöm! Nem bírom! Elég! Elég, könyörgöm! 

Hagyd abba, kérlek...