Fény a sötétben

Az összeomlás ideje

Pontosan tudom, hova kell mennem! Érzem a csontjaimban, hogy a fiú ott lesz fent. Ott van a csillagvizsgálóban és vagy a gondolataival küzd, vagy az életéért. Nekem pedig ott kellett lennem, hogy segítsek neki! Hogy tudja, nincs egyedül! 

Remegve rohantam fel a lépcsőkön, a hideg éjszakában. A lábaim szinte maguktól működtek és azt éreztem, ebben a percben képes lennék bármire. Bármire, hogy megmentsem a barátomat. Bármire, hogy újra magamhoz ölelhessem... De amikor lihegve felértem a torony tetejéig, valaki elkapta a karomat és befogta a számat. 

- Lana, én vagyok az! - szólt rám halkan Harry, amikor elkezdtem rúgkapálni és a pálcám után nyúltam. - Elengedlek, de csöndben kell maradnod, érted? - suttogta erősen lefogva a számat, majd szépen lassan elengedett és végignézett rajtam. 

- Mi a fenét keresel itt? - szegeztem neki a kérdést, ő pedig egyszerűen felmutatott. 

És ott állt ő. Draco Malfoy, remegő kézzel, könnyes szemekkel... Arca fehéren világított a sötétében, kiemelve fekete karikáit a szemei alatt. Szinte éreztem a félelmét és a kétségbeesését, ahogy végignéztem remegő alakján. A fiú erősen kapaszkodott az erős, legyőzhetetlen halálfaló képébe, de azt hiszem ez volt az a pont, amikor mindannyian rájöttünk mennyire megtört. Draco Malfoy, remegő kézzel, könnyes szemekkel, megtörve...

- Draco, - szólította meg lassan Dumbledore a fiút. Hangja erős volt és nyugodt. Mintha egész életében tudott volna erről a tervről. - én tudom jól, hogy te nem vagy gyilkos... - rázta a fejét a férfi, de tudtam, hogy bármennyire is őszintének tűnt, Draco fejében csak az apja mondatai járnak.

- Semmit nem tud rólam! Nem tudja miket tettem! - sziszegte a fiú mérgesen, türelmetlenül lépve egyet előre. 

- Valamit tennünk kell! - súgtam oda Harrynek megbabonázva. 

- Még mindig őt véded? - kérdezte a fiú döbbenten, tágra nyitva szemeit. 

- Nem látod, hogy szenved? - emeltem meg kicsit a hangom, de gyorsan észhez is térítettem magamat. - Harry, nem csak a te életed tette tönkre Voldemort. Nem csak neked kell együtt élned olyan dolgokkal, amikbe nem volt beleszólásod...- néztem rá szomorúan, felpillantva rettegő barátomra. 

- Ő döntötte el, hogy ilyen életet fog élni... - mondta Harry, a pálcáját szorongatva, de én nem hagytam magam. 

- Soha nem gondoltál még bele, hogy milyen lehet neki igaz? - döbbentem le és kicsit hátra húztam a nyakam. - Az apja folyamatosan kínozza. Fenyegeti. Bántalmazza! Nem ő akart ilyen lenni, csupán nem volt választása! Mert vagy halálfaló lesz, vagy ő is és a szerettei is meghalnak... - mondtam ki a könyörtelen igazságot. Harry arcára pedig kiült a döbbenet. - Nem csak neked lehet rossz az életed, Harry.- ráztam meg a fejem.

- Én nem tudtam... - mondta a fiú. 

- Honnan is tudtad volna? Sosem próbáltad megismerni. - a hangom még sokáig csengett a sötétben, de már egyikünk sem tudott figyelni. Ugyanis Draco kiabálni kezdett. 

- Hát nem érti? Meg kell tennem! - hallatta hangját a fiú, miközben arcán legördültek az első könnycseppek. - Meg kell ölnöm magát. Vagy ő öl meg engem... - a hangjából sugárzott a szenvedés, pont úgy ahogy a fiú arcából... 

- Én segíthetek, Draco... - mondta a férfi szomorú hangon. 

- Nem tud... Az én életem már régen tönkrement és az egyetlen dolog amit még tehetek, hogy megvédem az egyetlen embert aki fontos nekem ezen a világon. - nyílt meg a fiú váratlanul, a levegő pedig megállt körülöttünk. 

- Alana Delacrois? Igen, észrevettem milyen szorosan kötődtök egymáshoz. - bólintott a férfi. - De tényleg azt gondolod, hogy betartják a szavukat és nem fogják bántani? - 

- Mindenről gondoskodtam. - felelte a fiú egyszerűen. - És amíg én életben vagyok, neki nem eshet semmi baja. - 

És egy pillanatra már elkezdtem reménykedni, hogy senkinek nem esik bántódása. Egy pillanatra azt hittem van remény. Van esély egy boldog befejezésre! De a halálfalók megérkeztek és Bellatrix odalépett Draco mellé. A fiú pedig jobban remegett, mind eddig valaha. Jobban, mint bármikor egész életében. - Gyerünk Draco, tedd meg. - súgta a fiú fülébe akár egy kisördög...

Piton pedig hirtelen megjelent mellettünk, rosszallóan nézve végig párosunkon. De nem állt meg. Felment az emeletre és szembe állt a barátjával, a főnökével, a bizalmasával.

- Avada Kedavra. - mondta ki nyugodtan a halálos igét, Dumbledore pedig élettelenül zuhant ki az erkélyről...

- Ne... - kaptam a számhoz a kezemet. - Nem! Ez nem történhet meg... - suttogtam hitetlenül, Harry pedig a többiek után rohant...

- Alana? - lépett elém hirtelen Draco. - Alana, az istenit! Mondtam, hogy nem jöhetsz ide! - kiáltott rám idegesen a fiú.

- Tudnom kellett, hogy jól vagy-e. Nem bírtam elmenni... - nyeltem nagyokat a könnyeimmel küszködve, Draco pedig gondolkodás nélkül húzott egy szoros ölelésbe. Én pedig mélyen beszívtam megnyugtató illatát, miközben mindketten zokogásba törtünk ki. - És el kellett mondanom, hogy én is szeretlek! - mosolyodtam el sírás közben.

- Olyan buta vagy. - sírta a hajamba. - Olyan buta vagy, Alana! Biztonságba kell kerülnöd... - zokogta a fiú. 

- Nélküled nem megyek sehova. - remegtem a sírástól erős karjai között. - Nélküled sehol nem vagyok biztonságban és sehol nem vagyok nyugodt. Tudnom kell, hogy mi van veled! - 

- Alana, nézz rám. - könnyezett a fiú, miközben két kezével közrefogta arcomat. A szemei vörösek voltak a sírástól, ajkai remegtek miközben kinyitotta őket. - Én jól leszek, de te nem, ha itt maradsz! Nem találhatnak rád, érted? Meg kell ígérned, hogy biztonságban leszel, mert ha valami bajod esik én... - 

- Ígérem. Ígérem, de kérlek vigyázz magadra! - mondtam azonnal, rettegve attól, hogy a fiúnak valami baja esik. A fiú pedig megragadta a karomat és... 

Az otthonomban értem földet, a fiú erős karjai között. A ház világosan fogadott, benne hangos nevetések zaja visszhangzott. 

- Itt kell maradnod. - mondta határozottan. - A csomagjaidat már idehozattam a testvéreddel. - 

- Ne menj el! - ragadtam meg a kezét azonnal. - Kérlek, könyörgöm, Draco! Ne menj vissza! - sírtam el magam újra. De ő nem mondott semmit. Összetörten elmosolyodott és felém lépett, hogy megcsókoljon. 

- Szeretlek! És mindig is szeretni foglak, bármi történjen. - mondta a fiú, ujjaink pedig lassan kicsúsztak egymás közül, ő pedig eltűnt a szemem elől. Elment. Elment és innentől nem tehetek semmit. 

- Aideen? - lépett ki a konyhából mosolyogva anyám, de arcáról azonnal leolvadt a boldogság legapróbb cseppje is és odarohant hozzám. - Édesem... - 

- Anya... - kiáltottam fel összetörve. - Elment, anya. - zokogtam a karjai között, miközben a lábaim lassan feladták a szolgálatot. Apám ekkor ért oda hozzám és még időben elkapott, hogy ne zuhanjak a földre. 

És én ott álltam a szüleim között, sírástól fuldokolva, miközben Draco visszaért a szétrombolt iskolába. És az életünk egy életre megváltozott...