Fény a sötétben

Szilánkos szerelem

- Miért csináltad ezt, Draco? - suttogtam a fiú nyugodt arcát simogatva, miközben minden pillanatban rettegve hallgattam a lélegzetét. Ugye él még? Ugye dobog még a szíve? 

Piton megmentette, igen. Én magam sem tudom hogyan csinálta, de megmentette. A gyengélkedőre ellenben nem vihettük fel. Nem azután, hogy felvágta a karját és... Majdnem megölte magát, mielőtt Harry rátámadhatott volna. És most, itt fekszik a szobájában, testét rózsaszín hegek borítják mindenhol, a karját pedig több réteg fehér kötszer takarja. 

- Gyere vissza hozzám... - folyt végig egy könnycsepp a fehér arcomon. Tudom, hogy ez a pillanat most nem rólam szól és nem tudhatom mennyire szenvedhet szegény fiú. De a gondolat, hogy meg akar halni. Hogy majdnem elveszítettem! Nem tudom mit tehetnék... Egyszerűen összetört a szívem, amikor a szemeibe néztem. Annyi fájdalom volt bennük és annyi szenvedés, hogy el akarta venni a saját életét. 

- Szeretlek, Draco Malfoy! Szeretlek és nem veszíthetlek el. - közelebb hajoltam fehér ajkaihoz és egy lágy csókot nyomtam rájuk. Ekkor pedig a fiú halkan felnyögött. 

- Lana? - szólalt meg rekedt, fájdalmas hangon, de a szemeit nem nyitotta ki. 

- Itt vagyok! - emelkedtem fel kicsit a fotelből, letéve a kezemben lévő poharat. Megfogtam hideg kezeit és óvatosan a mellkasára helyeztem a másik kezemet. 

- Életben vagyok... - állapította meg, kinyitva kék szemeit. A pillantásai csalódottak voltak és feldúltak... 

- Életben vagy, Draco! Minden rendbe fog jönni, csak egy pár heged marad. - motyogtam zavartan és belenéztem a szemeibe. De ő csak a karját nézte. A bekötött karját, amin kissé átütött a vér. 

- Menj el... - suttogta könyörtelenül. 

- Mi? - döbbentem le, megrázva a fejemet. Nem kérheti ezt tőlem!

- Menj el, Alana! - emelte fel a hangját, amitől egyből köhögni kezdett. 

- Jól van. - sóhajtottam fel és élesen beszívtam a levegőt. - Később visszajövök egy kis vacsorával. - biccentettem felé, ő pedig lehunyta a szemeit. 

- Ne gyere vissza. - mondta keményen, majd a szoba másik oldala felé fordult. Döbbenettől szétnyílt ajkakkal néztem a hátára, nem értve miért küld el, miért akar kizárni az életéből... 

- Draco, Édesem... Miért nem... - kezdtem bele a kérdésembe, de sikoltva fejeztem be. Draco felém hajított egy poharat. Az üveg a mellettem lévő falba csapódott, szilánkjai élesen vágtak bele csupasz karomba. A fiú pedig mérgesen nézett rám. 

- Nem akarlak látni! A picsába, Alana! Menj már innen! - üvöltött felém mérgesen, de én már nem tudtam mit mondani. Hitetlenül, meglepetten néztem vissza rá, majd összeszorított szájjal bólintottam. 

Ha ezt akarja, elmegyek. Ő pedig ezt akarta. 

Mérgesen rontottam ki a szobájából és gondolkodás nélkül kaptam fel a whiskys üveget a klubhelyiség dohányzóasztaláról. 

- Al? Mi történt? - fordult felém Theo és Dominic a kanapéről, kérdő pillantásokkal bombázva. 

- Leszarom.. - ráztam meg a fejem és miközben kirontottam a teremből, meghúztam az üveget. Mi a fene baja van? Miért tol el magától, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám? Majdnem meghalt a karjaimban! Majdnem meghalt és én nem tudtam semmit sem csinálni, csak sírni és könyörögni! És most... 

- Harry Potter... - álltam meg a folyosón, amikor megláttam a fiút Ron, Hermione és Madison társaságában. Ők pedig egyből felém fordultak. Ideje whiskybe fojtanom az indulataimat... 

- Alana! - fordultak felém mindannyian. - Harry elmondta... - kezdett bele Madison aggodalmasan és megpróbált elém állni. Éreztem, hogy a szemeimet elönti a tűz és tudtam, hogy szinte vörös szemekkel nézek vissza a lányra. Ez pedig elijesztette előlem. 

- Majdnem megölted. - álltam meg pár centire a fiútól. 

- Nem tudtam, hogy ezt fogja tenni a varázslat! - kelt saját védelmére a fiú, de nem akartam meghallgatni.

- Lószart! - kiáltottam a képébe. - Senki nem olyan hülye, hogy nem néz utána egy igének, Harry Potter! Senki! - emeltem meg a hangom a kelleténél jobban, miközben újra és újra belekortyoltam az italomba. 

- Lana, nyugodj meg... - szólt felém Ron, mire figyelmeztetően emeltem felé az ujjaimat. A szemem sarkából pedig észrevettem az apró lángot az ujjaim körül. 

- Majdnem megölted őt és most nem akar látni engem... - sziszegtem a fogaim között, remélve, hogy legalább bocsánatot kér. De Harry kihúzta magát és felvett egy igazán idegesítő nézést. 

- Láttam, hogy mit csinált a karjával. - hajolt közelebb az arcomhoz a fiú. - Meg akart halni, Alana. Itt akart téged hagyni... És talán hagynod kellene neki. - suttogta mérgesen. Én pedig felemeltem a kezem és egy hatalmas pofont kevertem le neki. Csak azzal nem számoltam, hogy egy gyenge égési sérülést okozok neki ezzel.

- Alana, nem szabadna innod, ha nem tudod kezelni az erődet! - rántotta meg a karomat Hermione. 

- És Harry szabadon tehet amit akar? Őt nem fogod megrángatni? - vontam fel a szemöldökömet és türelmetlenül bámultam a lány kezére, ami a karomat szorította. Ő pedig végül elengedett. -Ha jót akarsz magadnak, ne gyere a közelembe. - néztem még egyszer Harry szemébe, majd otthagytam őket, ledöbbenve. 

Még, hogy ne használjam az erőmet... Persze! Majd pont ők fogják megmondani nekem, hogy mit csinálhatok és mit nem! 

Kirohantam a hideg januári levegőre, kezemben a már félig üres üveggel és kissé szédülve lépkedtem az üres tisztás felé. Majd megmutatom mire vagyok képes... Újabb nagy korty... Megmutatom, hogy képes vagyok irányítani. Újabb és újabb korty... 

- Al? - szólalt meg mögöttem egy hang. Hát persze, hogy ő jön utánam... 

- Mit akarsz még tőlem, Dominic? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de nem néztem rá hátra. Lehunytam a szemeimet és koncentrálni kezdtem.

- Szerintem eleget ittál... - mondta a fiú óvatosan és hallottam, ahogy közelebb lép hozzám az olvadó hóban. A lángok pedig egyszerre felcsaptak rajtam. A ruhámon táncoltak, a bőrömet melegítve, miközben a hajam meg-megrebbent a lágy szellőtől. De Dominic nem ment el. Ott állt, csendben bámulva engem egészen addig, amíg ki nem tomboltam magam. 

Miért küldött el? Miért nem akarja, hogy segítsek neki? Meddig szól ez? Soha többé nem akar látni? A kettőnk közös életének vége van? Ennyi volt? És végül... Végül könnyek között estem össze a földön. Lerogytam a térdemre és a tenyerembe temettem nedves arcomat. A sírás egyszerre rázni kezdte a vállaimat, amikor rájöttem, hogy bár a fiú életben van, mégis elvesztettem őt...

- Semmi baj, Lana. - karolt át Dominic erősen. A lábunk alatt már nem volt semmi más, csak a száraz talaj és megégett fűszálak. A hold pedig fényesen világított ránk, megmutatva Dominic aggódó arcát... Én pedig annyira vágytam az ölelésre, a szép szavakra, a megnyugtatásra. 

Kétségbeesetten kapaszkodtam bele a fiú karjaiba, hagyva, hogy a hajamat simogatva ringasson a földön. 

- Nem érdemel meg téged, Alana. Ha így viselkedik veled... - suttogta és lassan felemelte könnyes arcomat. - Túl szép vagy ahhoz, hogy sírj... - mosolyodott el halványan és közelebb hajolt az arcomhoz.