Fény a sötétben

Az elkerülhetetlen...

Cipők hangos kopogása hallatszott az asztalok közötti szűk folyosón. A terem elnémult és a fejem hirtelen zsongani kezdett. A szemeim rátapadtak az alakokra, akik közül egy ismerős arc bukkant fel. Azonnal tudtam, hogy ők azok...

- Köszöntsétek nagy szeretettel az elemi boszorkányok királynőjét és családját. - mondta lelkesen Dumbledore. A termet megtöltötte a tapsvihar és az örömkiáltás, de én leesett állal, némán figyeltem őket. 

- Lana, jól vagy? - kérdezte Draco, de nem válaszoltam. Elől sétált a királynő, Victoria... Hosszú sötétbarna haja kiemelte gyönyörű, zöld szemeit és telt ajkai kimerült mosolyra húzódtak. Csillogó, pezsgő színű ruhája leért egészen a földig, eltakarva hangosan kopogó magassarkúját. Lélegzetelállító nő... Egyszerűen sugárzik róla, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben. A fején pedig ott csillogott az ezüst korona. Benne színes kövekkel, pont mint az álmaimban...

Mögötte egymásba karolva két ember lépkedett. Eira szinte felismerhetetlen volt. Szőke haja lágy loknikban omlott le a vállára, kék ruhája elegánsan simult alakjára és az arca csupa nyugalom volt. Flora Eira Delacrois, a lány aki a testvérének tart. 

És ott volt az öltönyös férfi is. Szőke haja gondosan hátrafésülve vette körül arcát, de még így is látni lehetett benne a göndörséget. Kék szemei szinte világítottak a félhomályban, arcán pedig már láthatóak voltak a felnőttkori ráncok. A férfi ámulattal nézett az előtte sétáló nőre és abban a tekintetben benne volt a világ összes szeretete. 

A Delacrois család megérkezett a Roxfortba...

- Lana, mondj valamit... - suttogta Draco egyre idegesebben.

- Nem tudok...- feleltem. - Mi a fenét keresnek itt? - kérdeztem, de a hangom elnémult, amikor Eira tekintete találkozott az enyémmel. A lány lassan odahajolt az apjához és súgott neki valamit, mire a férfi azonnal rám nézett. És rabul ejtett a pillantásaival...

- Pont olyan a szeme, mint neked. - döbbent le Draco. - Ally, mi van, ha érted jöttek? - kérdezte a fiú, de azt hiszem ez mind a kettőnk számára egyértelmű volt. Eira beszámolt rólam és ők, az egész család, eljött idáig. Miattam... 

- Diákok, kérem csendesebben! - kiáltott Dumbledore tekintélyt parancsoló hangon. - A királyi család okkal érkezett hozzánk látogatóba. - 

- Édes Merlin, most segíts meg. - suttogtam. A szívem egyszerre ki szeretett volna ugrani a mellkasomból és úgy éreztem a világ egyre sötétebb lesz körülöttem. Nem hallottam semmit a fülemben dobogó szívemtől, csak néztem azt a férfit, akinek szemei még mindig az enyémekbe fúródva figyeltek. - Ki kell mennem innen. - suttogtam. 

- Mi? Ally, most nem mehetsz el! - ragadta meg a karomat Draco. 

- Nem kapok levegőt... - estem pánikba hirtelen, a torkom felé kapva. A fejem hasogatott a fájdalomtól. Képek ugrottak be, olyan képek amik nem lehetnek valósak! Mintha valami harcot vívott volna bennem, hogy mi kerülhet a szemem elé és mi nem. Mintha gátolna valami és egyre jobban fojtogatna! 

- Nézz rám! - parancsolta a fiú. - Nézz rám, Alana. - szólt rám újra, mire lassan felé fordítottam a fejem és a tekintetemet átirányítottam szürke szemeire. - Lélegezz! Ally, lélegezz velem együtt. - mondta a fiú és mélyen beszívta a levegőt. Mélyen, Alana. Menni fog. Csak fogd meg a kezét és lélegezz... 

- Jó estét, kedves diákok. - szólalt meg hirtelen Victoria királynő. Édes Merlin, el fogok ájulni. A hangja annyira ismerős. Annyira ismerős, de még soha nem hallottam! És mégis, a nő alázatosan és tisztelettel beszélt hozzánk. Hozzánk, egyszerű diákokhoz, mintha nem is lenne rangja, sem hatalmas vagyona, sem mindent elsöprő ereje! 

- Elnézésüket kérem, hogy megzavarjuk a már várva várt vacsorát, de segítségért jöttünk ide...- mondta a nő. 

- Alana, képzelődök, vagy ez a nő pont olyan mint te? - bökte meg a vállam Theo, de nem válaszoltam neki. Tátott szájjal szorongattam Draco kezét. Lélegezz! Ne felejts el lélegezni, könyörgöm! 

- Biztos sokan tisztában vagytok a ténnyel, hogy idősebb lányomat évekkel ezelőtt erőszakkal elhurcolták a családunktól... - még ennyi év után is érzékenyen csuklik el a hangja. - De most, ennyi idő elteltével, talán nyomra akadtunk. - 

A terem újra elnémult. Feszült csend vette át a hatalmat és mindenki a másikat kezdte fürkészni. Mindenki méregette a társait, gondolkodott, vagy éppen türelmetlenül nézett a királynőre. 

- A lányom, Eira... Itt járt só pár héttel ezelőtt és találkozott egy lánnyal. Feltételezései szerint ő Aideen, a kislányom, de nem emlékszik semmire. Érte jöttünk ma ide, hogy segítsünk neki visszaszerezni az emlékeit. - nézett végig a társaságon a nő. De senki nem mozdult. Az izmaim egyszerre felmondták a szolgálatot és remegni kezdtem. Nem történhet ez! Ha most felállok és mégsem én vagyok az... Mindenki rólam fog beszélni!

- Aideen, kérlek állj fel. Tudom, hogy itt vagy. - szólalt meg Eira. 

- Alana, fel kell állnod... - suttogta Draco. 

- Nem megy... - motyogtam kábultan. - Nem megy!

- Lana... - Draco hirtelen elnémult és Theodore felé fordult. - Nott, csinálj valami felfordulást! - mondta a fiú.

- Mi? Minek? - kérdezte döbbenten Theo. 

- Ki kell vinnem innen Alanát! - mondta a fiú mérgesen és a karjait körém csavarta, hogy azonnal indulni tudjunk, amint a figyelem elterelődik. De késő volt. Eira ugyanis újra megszólalt. 

- Alana... Alana a mostani neved! Alana Delarson! - hagyták el a száját a szavak, bennem pedig leállt minden. A világom forogni kezdett, sőt a feje tetejére állt, az arcom pedig lefehéredett. Emlékszik a nevemre. És most minden egyes szempár rám szegeződött. Mindenki engem nézett, döbbenten és ámulattal. 

Utálok a figyelem középpontjában lenni. Fojtogató érzés és zavarba ejtő. De most... A halál is szebb ötletnek tűnt mint ez. De vége van. Nincs menekvés. 

- Miss Delarson, kérem fáradjon ide, hogy elmenjünk az irodámba. - nyújtotta felém a kezét Dumbledore, a porondról. 

- Veled menjek? - kérdezte Draco, erősen megszorítva a kezemet, hátha észhez térek. 

- Kérlek... - mondtam, de mintha nem is magamat hallottam volna. Minden felfordult és én semmit nem értettem. De Draco lassan felállított és odasétált velem a családhoz. Kérlek, könyörgöm senki ne öleljen meg! Ha valaki sírva megölel, én elhányom magam! 

- Mr. Malfoy, kérem... - nézett rá Dumbledore, de a szavába vágtam. 

- Nélküle nem megyek sehova. - jelentettem ki határozottan. 

- Rendben hát. Akkor induljunk. - mutatta az utat a férfi. 

Nem mertem felnézni. Tudtam, hogy a diáktársaim mind engem bámulnak, de nem akartam látni a két szülőt... Nem bírtam volna a szemükbe nézni és nem elrohanni. Csalódást fogok nekik okozni és akkor összetörnek. Én is össze fogok törni. De beléptünk az ismerős irodába és többé nem menekülhettem. 

- Kérlek nézz rám. - szólalt meg remegve a férfi, aki erősen szorongatta felesége finom kezét.