Fény a sötétben

Örökké együtt

- Longbottom! Azt hittem már soha nem nyitod ki... - rázta meg a fejét Draco. 

- Honnan tudtad, hogy én vagyok itt? - kérdezte Neville Longbottom, megtörölve kissé koszos arcát. 

- Rajtam kívül csak te használod ezt a járatot. - paskolta meg a fiú vállát Draco, majd türelmetlenül bemászott a sötét alagútba és a kezét nyújtotta felénk, hogy besegítsen minket. - Te állj meg itt. - nézett rám Draco határozottan. - Nem hagyom, hogy te menj legelöl. - ráncolta össze a szemöldökét. 

- Igenis, apa. - forgattam meg a szemem unottan, ő pedig a fülemhez hajolt. 

- Vigyázz, mert a végén megbüntetlek. - súgta a fülembe, mire Ron felől hányás szerű hangok jöttek. 

- Ne! - szólt felénk. - Bármit is műveltek ne előttem. - fintorgott és bemászott az alagútba. 

- Ne félj, Weasley. Nem szeretek osztozkodni a látványon. - kacsintott rám Draco, mire mélyen elvörösödtem. Lehetetlen időpontokban tud zavarba hozni... 

Szépen lassan pedig mindannyian ott álltunk a sötét és nyirkos alagútban, szaporán követve Nevillet, aki egy Lumos varázslattal világította be utunkat. A fiú rengeteget változott. Olyan határozott, bátor és felnőtt lett. Vajon én is így nézek ki mások szemében? Ennyi volt a gyermekkorunk? 17-18 évesen felnőttünk és szembenézünk a halállal... 

- És milyen Piton, mint igazgató? - kérdezte Hermione kíváncsian. 

- Nem sokat látjuk. Ellenben a Carrow testvérek... Na ők aztán pattognak. - fintorgott Neville undorodva. 

- Carrow testvérek? - kérdezte Harry. 

- Halálfalók. - válaszolt Neville helyett Draco. - Voldemort őket nevezte ki tanároknak. Illetve, szabad kezet kaptak a fegyelmezés terén. - világosított fel mindenkit a szőke fiú.

- Elég kemény módszereik vannak. - mutatott az arcára Neville. - Amúgy te mióta is állsz a mi oldalunkon? - fordult Draco felé a barna hajú fiú és bizalmatlanul méregetni kezdte Dracot. A fiú pedig látványosan próbálta visszafogni magát, nehogy valami sértőt vágjon Neville felé...

- Nyugi, Nev. - mondta Madison. - Bízunk benne. - 

- Hát jó. - hagyta ránk Neville. - Na nézzük, mit szólnak hozzátok.- állt meg egy ajtó előtt Neville. 

- Kik? - kérdeztem vissza döbbenten. Az érkezésünknek titokban kellene maradnia. De a fiú belökte az ajtót és mi lassan beléptünk rajta. És ott voltak ők, Dumbledore Seregének eredeti tagjai. A tagok, akik amint megláttak minket azonnal a nyakunkba ugrottak. 

- El sem hiszem! - kiáltotta Seamus lelkesen és magához húzta Ront, majd Draco elé lépett. Feszülten figyeltem a két fiú reakcióját, de Seamus nem zavartatta magát. Hatalmas ölelésbe zárta a szőke fiút. - Örülök, hogy a mi oldalunkon vagy. - mondta neki. 

- Mégis, honnan... - nézett körbe zavartan Draco, mire az őt néző tömeg szétnyílt és megláttuk egy régi barátunkat. 

- Idő közben bővültünk egy meglepően kedves mardekárossal, aki örömmel mutatta be nekünk az igazi Draco Malfoyt. És a tényt, hogy velünk akar harcolni. - tette Neville a kezét Draco vállára. 

- De akkor... Az alagútban... - szegény Draco rémesen össze volt zavarodva. 

- Én kértem, hogy ne lője le a poént. - mosolygott régi barátjára Theodore Nott. - Megölelnél végre? - tárta ki a kezeit Theo, Draco arcán pedig hatalmas, őszinte mosoly terült szét. Ebben a pillanatban nem foglalkozott a rossz-fiús benyomással, a bunkóssággal, a félelmetességgel.  Csak mosolyogva odament Theo elé és megölelte a fiút. 

- Köszönöm. - mondta Draco. - Köszönöm, hogy adtál nekem egy második esélyt. - érzékenyült el a fiú. Draco végre megmutatta mindenkinek a lágy oldalát. A valódi oldalát. És senki nem ítélte el őt... 

- Nos, halljuk... Mi a terv? - kérdezte Theo türelmetlenül. 

- Jól van. - köszörülte meg a torkát Harry. - Meg kell találnunk valamit. Valamit, ami segíthet legyőzni Tudjuk-kit. - húzta ki magát Harry és végignézett a többieken. 

- Mi az? - kérdezte Lavender. 

- Nem tudjuk. - válaszoltam. 

- És hol van? - kérdezte Cho. 

- Azt sem tudjuk. - válaszoltam újra. - Vagyis... - álltam meg azonnal. - Harry, azt mondtad láttad Hollóháti Hedviget nem? - kérdeztem a fiú felé fordulva. 

- Igen... De ez még nem nagyon szűkíti le a keresést. - felelte a fiú. 

- És ha... Mi van ha Hollóháti elveszett diadémja az? - kérdeztem hirtelen. - Több száz éve eltűnt! Nem túl nagy! Könnyen elrejthető! Tökéletes lenne Voldemortnak. - ráncoltam a homlokom. 

- Elég híres. - mondta Luna. - De senki nem találja. Éppen ezért lehet tényleg tökéletes. - 

- Mindig is tudtam, hogy egy zseni vagy. - mondta Draco és egy puszit nyomott az arcomra.

- Ugyan kérlek. - legyintettem. - Több vagyok, mint zseni. - nevettem halkan. Ekkor azonban berontott Ginny és mindenki elnémult. A lány arcáról ugyanis sugárzott, hogy baj van. Nagyon nagy baj. 

- Mi történt, Ginny? - kérdezte Madison gondterhelten. 

- Piton tudja. Tudja, hogy láttak titeket a faluban. - mondta Ginny, mi pedig rémülten néztünk össze. 

- Ha Piton tud rólam, akkor épp elég volt ennyi rejtőzés. - lépett előre Harry és végignézett a többieken. És pontosan jól tudtuk. Végignéztünk a társainkon, a barátainkon. Az embereken akikkel együtt nőttünk fel. 

Már nem vagyunk ugyan azok a gondtalan gyerekek, akik éjszakánként fent maradnak bulizni. Már nem vagyunk ugyan azok a boldog gyerekek, akiknek a legnagyobb baja a bájitaltan dolgozat volt. Felnőttünk...Felnőttek lettünk az évek alatt és míg mások vizsgákra készülnek és munkahelyet keresnek... 

Mi háborúra készültünk. Szenvedésre és csalódásokra. Felkészültünk a veszteségekre, a fájdalomra és a sírásra. 

- Azt hiszem... Ha senki más nem mond semmit, akkor én fogok. - néztem a többiekre szomorúan. - Tudtuk jól, hogy el fog jönni ez a pillanat. De hogy készülhetnénk fel erre lelkileg? Érzelmileg? - kérdeztem. - Azt hiszem, úgy ahogy patrónust idézünk. A jó emlékekre, a nevetésekre és a barátságokra kell gondolni. Ti pedig... Ti egy családot adtatok nekem amikor azt hittem nincs semmim. - 

- Szeretünk, Alana. - simított végig a karomon Madison. 

- A Roxfort... A Roxfort otthont adott nekem. Barátokat. Szerelmet. Egy igazi családot és szerintem ezzel ti is így vagytok. Ezeket pedig senki nem veheti el tőlünk! Annyi mindent kaptunk már ettől a helytől... Ideje nekünk is tenni érte valamit. - néztem a többiekre meghatódva. 

- Ideje megvédenünk az otthonunkat. - lépett mellém Draco és szorosan összekulcsolta az ujjainkat. - Együtt. - suttogta felém. 

- Örökké együtt. - mosolyogtam a fiúra még egyszer. 

Ezután pedig mindannyian elindultunk. Az emlékeinket felidézve sétáltunk a nagyterem felé és idegesen vártuk, hogy életünk legszörnyűbb éjszakája elkezdődjön...