Fény a sötétben

El kell menned!

Draco nézőpontja: 

- Ma este meg fogod ölni Dumbledoret. - rángatta meg a vállaimat apám. - Így is éppen eleget húztad az időt... - fintorodott el megvetően, de nem szólaltam meg. Megtanultam már, hogy ellene nem érek semmit. Nem szállhatok vitába az akaratával...

- Rendben, apám. - bólintottam alázatosan, lesütve szemeimet. 

- És a lány... - emelte rám újra pillantásait, a torkomnak szegezve hegyes pálcáját. - Elhozod magaddal és ráveszed, hogy álljon be közénk. Vagy én hozom el és megölöm. - mondta határozottan, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Nem hagyhatom, hogy baja essen, főleg nem miattam és az elcseszett családom miatt! De ha nem teszem amit mondanak, meghal... 

- Elhozom magammal. Ráveszem mindenre amire kell. - feleltem határozottan felemelve a fejemet. Sajnálom Alana... Sajnálom, de nem veszíthetlek el!

- Helyes. - felelte. - Mert ha nem... Mind a ketten meghaltok. - zárta le a témát és kisétált a szobából. Ha Alana eljön, tönkreteszem őt. Ha nem jön, meghal... És nekem fogalmam sincs, hogy mit tegyek, de azt tudom, hogy küzdeni fogok a biztonságáért az utolsó szívverésemig. 

Alana nézőpontja: 

A tavasz beköszöntött a vidékre és az élet egyszerre visszatért a Roxfort falai közé. Hiába élveztük annyira a hógolyózást, vagy az udvar befagyott taván való korcsolyázást, a napfényt és a madárcsicsergést semmi nem múlhatja felül!

- Valaki megírta már Pitonnak a beadandót? - nyögött fel mellettem Ron, a fűben fekve. Négyen feküdtünk kint a napfényben várva, hogy elteljen a lyukas óránk, mivel egyikünk sem vette fel a jóslástant RAVASZ fokozatra. Milyen meglepő...

- Még csak hozzá se kezdtem. - sóhajtott fel Madison unottan. 

- Én már vagy egy hete elkezdtem, de kezdem feladni. Úgyis mindig elégtelent ad. - vonta meg a vállát Harry és a kezével eltakarta szemeit. 

- Mione, esetleg odaadhatnád nekik a jegyzeteidet. - vetettem fel a lánynak, aki unottan kotorászni kezdett a táskájában. 

- Ez a legutolsó alkalom! Ronald, nem tudok levizsgázni helyetted és nem is akarok! - nyújtotta át a fiúnak a gondosan megírt jegyzeteit és vázlatait, mire a fiú hálásan, de kissé unottan dobta le maga mellé a fűbe. - Ronald Weasley, ha meggyűröd az anyagomat, megverlek! - sipított fel a lány mérgesen, mire halkan kinevettem. 

- Ránk férne már egy kis lazítás. - sóhajtottam fel és hátradőltem a puha fűben. A Nap kellemesen sütött az arcomra és szinte éreztem, hogy feltölt energiával és boldogsággal. Őszintén rám fért már a téli szürkeség után. 

- Khm... - köszörülte meg valaki a torkát a fejünk felett. - Alana, beszélhetnék veled egy kicsit? - hajolt felém Draco, eltakarva a napfényt. 

- Persze. - pattantam fel egy halk nyögés kíséretében és követni kezdtem a fiút. - Bájitaltanon találkozunk! - kiáltottam vissza a többiekhez. 

Draco pedig sebesen lépkedett a folyosókon, egészen a csillagvizsgáló torony tetejéig, ahol kifulladva fordult szembe velem. A tekintete csupa kétségbeesés és aggodalom volt. Ajkai pedig sorra kinyíltak, mintha csak mondani akarna valamit, de nem találja a szavakat. És ez megrémisztett. 

- Draco, mi van? Mi a baj? - fogtam meg a kezeit lágyan, hüvelykujjaimmal érzékeny bőrét simogatva. 

- Alana... kérnem kell tőled valamit. - Draco kezei remegni kezdtek, miközben lehajtotta fejét, hogy a padlót bámulja. 

- Bármit kérhetsz. - ráncoltam össze a szemöldököm és hiába volt bátor a hangom, tele voltam egyre növekvő kétségekkel. Valami baj volt és félek, hogy Draco esetleg újra ártana magának... De nem láthatja rajtam a félelmemet!

- Lana, ez tudom, hogy hatalmas kérés... Én... Ohh, Merlin... - akadozott meg a fiú minden másodpercben, idegesen beletúrva kócos, szőke hajába. - Szóval én... Ők azt akarják... - 

- Draco, miről van szó? - fordítottam oldalra a fejemet, egyre jobban aggódva. 

- Ma este velem... - Draco végre belenézett a szemeimbe, kék tekintetei pedig szinte kitisztultak. Mintha minden aggodalma eltűnt volna, de csak egy pillanatra. - Ma este semmi képen nem hagyhatod el a szobádat, érted? - fogta meg az arcomat. A teljes viselkedése megváltozott egy pillanat alatt.

- Miért? - kérdeztem döbbenten, aztán megértettem. - Ma lesz a nap, igaz? Ma fogod... - nem bírtam kimondani az utolsó szót. 

- Alana, most nagyon figyelned kell rám, hallod? - nézett bele a szemeimbe. - Akár mit is hallasz, akárki akármit mond, nem jöhetsz ki onnan. Sőt! El kell menned az iskolából. Menj a szüleidhez, menj a Weasley családhoz! Bárhova, de nem láthatnak meg itt. - hadarta ijedten, folyamatosan körbenézve nehogy valaki halljon minket. 

- Mi ez az egész? Mit nem mondasz el nekem? - akadtam ki, mire a fiú lágyan a számra szorította a kezét.

- Nem beszélhetsz erről senkinek. Senki nem tudhatja, hogy hol vagy, érted? És nem mehetsz sehova, ahol valaki rád találhat, vagy felismerhet. - suttogta, szemeiben pedig megjelentek a könnyek. 

- Veszélyben vagyok, igaz? Engem is el akarnak kapni... - suttogtam döbbenten. Azt akarják, hogy halálfaló legyek...

- Ide figyelj, keresni foglak! Amint tudlak, keresni foglak. De te nem írhatsz nekem vissza, soha! Soha egy levelemre sem válaszolhatsz, világos voltam? - emelte meg a hangját egy kicsit, mire összerezzentem. Ekkor esett csak le, hogy a fiú most elbúcsúzik tőlem. Búcsúzkodik, kitudja mennyi időre... 

- Gyere velem. Draco, gyere velem és együtt elmenekülünk előlük. Nem kell ilyen életet élned! - szorítottam a kezeire a kezeimet, miközben ő letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról. És egy pillanatra szinte elgondolkodott a lehetőségen, a jobb életen, egy életen velem... 

- Nem tehetem, Alana... - suttogta, miközben arcán legördült egy könnycsepp. - Nem tehetem. - mondta újra és ajkait hirtelen az enyémekre szorította. 

- Draco... - motyogtam remegő ajkakkal. Nem lehet, hogy ez a vége! Nem bujkálhatok életem végéig! 

- Meg kell tenned értem. - mondta határozottan, szemeiből újabb és újabb könnyek bújtak elő. De ő elengedte a kezeimet. Elengedett és elhátrált tőlem, mintha csak megbántottam volna, vagy félne tőlem. - Szeretlek, Alana. Ezt sose felejtsd el! - mondta, majd eltűnt a lépcsők rengetegében.

- Én is szeretlek... - suttogtam, de már nem hallotta. Megrökönyödve zuhantam össze a padlón, hagyva, hogy a sírás eluralkodjon a testemen. 

De ő azt akarja, hogy elmenjek. És ha ez volt az utolsó kívánsága felém, akkor megteszem. Így hát elrohantam a szobámba, nem törődve senkivel sem, aki felém jött, vagy hozzám szólt. Könnyes szemekkel, remegve és összetörten pakoltam össze mindenemet. Mindent, ami ide köt, mindent, ami Dracohoz köt. 

A közös képeim vele és a barátaimmal, az ajándékok, a könyvek, Draco ruhái amiket nekem adott... Minden ott volt egy hatalmas utazóládában, tudva azt, hogy talán soha nem jöhetek vissza. 

De ha senki nem tudhat semmit... Nem köszönhetek el senkitől... De ez így nem helyes. És én úgy döntöttem szépen fogom lezárni. Szóval leültem az íróasztalomhoz és mindenkinek írtam egy levelet, amiket elárasztottam a könnyeimmel. És amik talán soha nem jutnak majd el hozzájuk.

De sötétedéskor egyedül álltam a szoba közepén, még egyszer végignézve a helyen. Majd lassan lenéztem a karkötőmre és a gyűrűmre. A fény a sötétemben. Nem mehetek el úgy, hogy nem tudom jól van-e. Tudnom kell, hogy túléli-e ezt az éjszakát. Szóval a földre dobtam a csomagjaim és rohanni kezdtem.