Fény a sötétben

Ki az áruló?

- Mély levegő, oké? Mély levegő! - kapaszkodott belém Freddie ijedten és olyan erősen szorított amennyire csak tudott. De én nem tudtam abbahagyni az üvöltést. Ki akartam tépni magam a karjai közül, hogy elrohanjak. Elrohanjak és megmentsem Dracot! 

Az arcomon forró könnyek folytak végig, folyamatosan azt érezve, hogy meghalok. Urrá lett rajtam a rettegés és a mérhetetlen pánik, miközben a levegő nem akart visszatöltődni a tüdőmbe. És ettől még jobban elfogott a félelem. 

- Engedj el! - üvöltöttem fájdalmasan. - Engedj el! - rúgkapáltam eszeveszettül, de Fred egyre erősebben szorított és éreztem, hogy a testem nem bírja tovább kordában tartani magát. 

- Fred, mi a...- rohant be George, nyomában az egész családommal. 

- Segíts! -  kiáltott a fiú, mintha ő is sírna. - Pánikrohama van! - mondta, de az én fülemben olyan hangosan dobogott a szívem, hogy alig hallottam meg. De aztán megéreztem magam körül George szorítását is... 

Kétségbeesetten ültem a földön és az üvöltésem szépen lassan átcsapott halk kiabálássá. Aztán a tüdőmbe beáramlott a levegő, belőlem pedig előtört a zokogás. Draco meg fog halni, ha nem segítek neki... 

- Lana... - csitított George. - Nincs semmi baj Lana, itt vagyunk... - simított végig a hajamon, miközben Fred lassan felemelte a fejemet. 

- Vigyázunk rád. - mondta a fiú. Arca fájdalmasan torzult minden mozdulatra, szemeiben pedig könnyek ültek. És én zavarodottan néztem bele a szemeibe.

- Édes Merlin, Fred! - kapott a szájához anyám odalépve hozzánk, hogy magához húzza Fred karját. A fiú megégett. Megégettem! Mind a két karja vörös volt és hólyagos, de ő nem mondott semmit. 

- Freddie? - néztem fel rá értetlenül. - Ezt én csináltam veled? - szöktek újabb könnyek a szemeimbe. 

- Semmi baj, Lana. - mosolygott rám fájdalmasan. - Én csak... Nem akartalak elengedni amíg jobban nem leszel. - rázta meg a fejét, miközben George aggodalmasan húzódott közelebb ikertestvéréhez. 

- Hozom a kötszereket. - pattant fel anyám, miközben én a kezembe vettem Fred megégett kezeit és hirtelen az eszembe jutott valami. Ha képes vagyok sérüléseket okozni, talán... Talán rendbe is hozhatom. Nem? 

- Várj... - fogta meg apám anyám karját és ámulattal biccentett felém. Én pedig lehunytam a szemeimet és miközben két utolsó könnycsepp legördült az arcomon, elképzeltem ahogy a fiú sebe összehúzódnak. Ahogy a vörös szín eltűnik, ahogy a hólyagok felszívódnak. 

- Ezt nem hiszem el... - kerekedett el George szeme, mire én is felpillantottam. 

- Sikerült... - motyogtam egy hitetlen sóhaj kíséretében. - Sikerült! - 

- Ezt mégis hogy csináltad? - kérdezték az ikrek egyszerre, döbbenten nézve végig Fred kezén. 

- Az én nagylányom! - sóhajtott fel anya büszkén, megtörölve arcát. A szüleim pedig odaléptek hozzám és elismerően simítottak végig a hátamon. 

- Nem úgy volt, hogy ilyeneket csak rengeteg gyakorlás után lehet csinálni? - szólalt meg Eira, először a nap folyamán. 

- Drágám, a testvéred a trónörökös. - mosolygott rá anyám. - Neki ezek a dolgok könnyebben mennek. - 

- Persze... - sütötte le a szemét Eira, mire elfordított fejjel néztem rá.

- Neked is menni fog, húgi. - mondtam biztatóan, de nem válaszolt. És amikor pont megnyugodtam volna, valami az eszembe jutott. - Hol a pálcám? - kérdeztem. 

- Mi? - kérdezett vissza apa. 

- A pálcám. Dominic elvette a pálcám. - ráztam meg a fejem. Könyörgöm legyen náluk a pálcám!

- A rohadt életbe! - mérgelődött Fred hangosan és felállt a földről, hogy a konyhába igyekezzen körülnézni. De anyám megállította. 

- Mielőtt elmész... - emelte fel az ujját. - Mindannyian tudjuk, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie. Ide senki nem juthat be csak úgy és senki nem tudhatott róla, hol van Alana. - mondta el a nyilvánvalót. De tudtam, mire céloz. Valaki árulkodott... 

- Mégis mire célzol, Drágám? - emelte fel szemöldökeit apám. - Nem hinném, hogy az ikrek valaha is ártanának a lányunknak. - döbbent le, amikor belenézett anyám szemébe. De ő pont erre gondolt. 

- Pedig mi sem... - rázta meg a fejét.

- Sosem árulnánk el a családjukat. Főleg nem Alanát! - háborodott fel George és ő is felpattant a földről. 

- Azért vagyunk itt, hogy megvédjük őt! - kiáltott fel Fred erőszakosan. 

- Senki más nem tudott a hollétéről! - vágott vissza anyám mérgesen. Láttam rajta mennyire aggódik, mennyire félt engem. De nem az ikrek voltak. Ebben biztos vagyok!

- Szerintem túlreagáljátok ezt az egészet. - vonta meg a vállát Eira. - Valószínűleg valamelyik mardekáros barátja hallotta hova jön. - nézett bele a szemembe a lány. Valami nem stimmel... 

- Ha ez így is volna, akkor sem juthatott volna be ide belső segítség nélkül. - gondolkodott el apám is hangosan. 

- És ha a barátja volt? - kérdezte Eira, mire néma csend telepedett a szobára. - Draco szabadon hopponálhat a birtokon. Ráadásul hetek óta nem ír Aideennek, szóval simán lehet ő az áruló. - magyarázta határozottan. De várjunk csak...

- Ezt is fel kell vennünk az opciók közé, Aideen. - fordult felém anya és apa, mind a kettejük arcára őszinte sajnálat ült ki. - Végül is halálfaló. - mondták egyszerre, de az én agyamat valami más foglalkoztatta. 

- Honnan tudod, hogy nem ír nekem? - kérdeztem halkan. 

- Mi? - kérdezett vissza egyszerre mindenki. 

- Eira, honnan tudod, hogy Draco nem ír már nekem? - kérdeztem hangosan és egyre zavarodottabban... 

- Az ikrek mondták valamelyik reggelinél. - vonta meg a vállát a lány közönyösen. 

- Nem mondtuk. - vágták rá az ikrek egyszerre és karba tett kézzel mérték végig a testvéremet. 

- Eira? - fordult felé anyám kerek szemekkel. 

- Csak Fred és George tudnak róla, hogy mióta nem ír nekem leveleket. És azt is tudják, hogy azok a levelek el vannak rejtve, szóval csak az fér hozzájuk, aki keresi is őket. - mondtam a lány alakját figyelve. Minden az arcára volt írva. 

- Ugyan, Aideen. - nézett rám apám. - Csak nem gondolod, hogy Eira... - kezdte, de a szavába vágtam. 

- Azt mondta... - ráncoltam össze a szemöldököm. - Azt mondta, olyan könnyen eláruljátok a családotokat. - ismételtem Dominic szavait. - Rád gondolt igaz? Te mondtad el neki, hogy itt vagyok! Te engedted be! - vádoltam meg a saját testvéremet. 

- Aideen, elég! - szólt rám anyám, de Eira nem foglalkozott vele.

- Tudod te milyen érzés ez nekem? Mióta megtaláltalak, minden felfordult! - csapott a fejéhez. 

- Eira, kincsem... Miről beszélsz? - fordult felé apám döbbenten. 

- Azt hittem ha visszahozom, ha én találom meg az elveszett örököst, akkor kivívom a tiszteletet. De nem... Minden csak róla szól! A tökéletes gyerek, az örökös, a legerősebb, legszebb, legokosabb! Még egy halálfalót is képesek voltatok ide engedni, csak hogy boldog legyen! - kelt ki magából a lány hirtelen. 

- Emlékeztetnélek, hogy te is behoztál ide egyet. Ma. Ma éjszaka. Nagyjából egy órája, ha nem lenne egyértelmű. - vonta fel a szemöldökét Fred. Eira viszont felém fordult és belenézett a szemeimbe. 

- Minden csak rólad szól, Aideen. Engem észre sem vesznek. Te sem veszel észre! Neked már más családod van, más testvéreid, más kihívásaid.Gondoltam, ha elmész innen, visszakapjuk az életünket mind a ketten. - vonta meg a vállát, miközben odakint kezdett elhalni a vihar.